A hagyományos politikai berendezkedésnek egy újabb bástyája készül ledőlni. Az Egyesült Királyság sorsfordító esemény előtt áll. Ha most bárki azt hinné, hogy a királyi családban kirobbant botrányokra gondolunk, akkor számára kiábrándítóak lehetnek a következő sorok.
Ezek után furcsán hangozhat, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ezeknél nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie a szigetország lakosságának. Nagy-Britanniában ugyanis nyilvánosságra hozták a pártok népszerűségi listáját, amely valószínűleg sokkhatásként ért számos közszereplőt.
A közismert angol hidegvér egyelőre elnyomta az indulatok nyilvános megjelenítését, bár jogos a feltételezés, hogy számos politikus sokkot kapott a hír hallatán. Ha már a királyi családról beszélünk, nem kizárt, hogy III. Károly brit uralkodó, vagy környezete sem ment el közömbösen a hír hallatán.
Több közvélemény-kutató egybehangzó felmérése szerint a Reform UK 26 és 34 százalék közötti népszerűséggel vezeti a pártok listáját. A kormányon lévő Munkáspárt 25, az ellenzéki Konzervatív Párt 21 százalékon áll. Ezeket az adatokat látszik alátámasztani, hogy Angliában egy hete huszonnégy helyi önkormányzati választást tartottak. Az eredmények a Reform UK előretörését hozták, országos szintre kivetítve ez több mint 30 százalék, miközben riválisainak komoly vereséget kellett elszenvedniük.
Ezen kívül a Runcorn és Helsby választókerületben, amely hagyományosan a Munkáspárt fellegvára volt, az időkőzi parlamenti képviselő-választást tartottak, amelyet a Reform párt jelöltje nyert meg. A „nagyok” számára az is aggasztó lehet, hogy szavazótáboraik egyre fogynak, míg a Reform UK hívei egyre sokasodnak.
A kutatások azt is kimutatták, hogy a közvélemény most már a Reform UK-t tekinti fő ellenzéki pártnak. A Reform UK vezetője nem más, mint Nigel Farage, aki 2016-ban kiharcolta azt a népszavazást, amelynek eredménye nyomán az Egyesült Királyság kilépett az Európai Unióból.
Azóta is folyik a vita, hogy a választás jó, avagy rossz volt-e az Egyesült Királyság számára.
Ennél jelenleg sokkal többről van szó.
A most ismert egyfordulós, egyéni választókerületi rendszer majdnem két évszázada változatlan formában létezik az Egyesült Királyságban. Ez azt jelenti, hogy az adott választókerületben a győztes jelölt mindent „visz”, a többi pártra leadott szavazatok elvesznek.
Nagyjából száz évvel később alakult ki a kétpárti „váltógazdaság”, amikor a két legnagyobb politikai erő egymást váltogatja a hatalomban – jelenleg a konzervatívok és a munkáspártiak. Koalíciós kormány csak ritkán volt hatalmon az Egyesült Királyságban.
Ami most történik a szigetországban, az nem egy egyszerű pártpreferenciai átrendeződés. A Labour és a konzervatívok ugyanis az eddig Európában megszokott hagyományos pártok „nagy családjába” tartoznak. Ezek a „családtagok” többek között egyetértenek a migránsok befogadásában.
Éppen ez az, ami Nigel Farage-nak nem tetszik.
Tehát a szigetország hiába lépett ki az EU-ból, pártpolitikai vonalon kitartott Brüsszel mellett. A mostani szigetországi közvélemény-kutatások és választások éppen ezért komoly üzenetet jelentenek az olyan nagy országoknak, mint Franciaország és Németország. Mindkét helyen politikai instabilitás van.
Az előbbiben 2027-ben elnökválasztás lesz, és a keményen migrációellenes Nemzeti Tömörülésnek áll a zászló. Az utóbbiban pedig – hasonlóan az Egyesült Királysághoz – az Alternatíva Németországért párt vezeti a népszerűségi listát, szintén a migrációellenes politikájával. A migrációhoz való viszonyulás az egyik olyan elem, amely az egyes pártokat közelebb hozza egymáshoz, egyben pedig elválasztja őket az európai fősodortól.
Éppen ezért, annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság már nem tagja az EU-nak, az ottani gyors politikai változások mindenképpen hatással lesznek a kontinensre is.
Főleg akkor, ha Nigel Farage lesz az Egyesült Királyság miniszterelnöke.