A magyar történelem bővelkedik a világ figyelmét is felkeltő világhősökben és szellemóriásokban. Magasztos szerep, amelyet a magyar nép Európa történelmében évszázadokon keresztül betöltött. Idegen betolakodók inváziója ellen fedeztük és fedezzük most is Európát, s egy Hunyadi János, egy Mátyás király, egy Kinizsi, egy Zrínyi, oly fényes csillagok, melyek nem csak a mi egünkön, hanem Európa egén is tündökölnek. Ők nem csak magyar, hanem világhősök is. Olyanok, akiket bármelyik nagy nemzet büszkén fogadna fiai sorába. Ragyogó állócsillagok legutóbb az ’56-os forradalom és szabadságharc idején kerültek föl a magyar- és a világtörténelem egére.
’56 különlegessége abban rejlik, hogy nem egy hadsereg, hanem maga a magyar nép Nagy Imre miniszterelnökkel és néhány ezer fegyveres felkelővel meg a pesti srácokkal az élen aratott világraszóló diadalt egy világbirodalom fölött! Világhősök ők, akikre nem volt méltó e világ. Azonban nem csak világhősök, hanem mártírok is, mert bizonyságtevőkként életükkel és vérükkel tettek hitet a nemzet függetlensége és az ország szabadsága mellett. A magyar világhősök mellől soha sem hiányoztak a szellemóriások, akik a nemzet élő lelkiismereteként tartották a lelket a szabadság mártírjaiban. Sokszor méltatlanul kevés szó esik róluk. A huszadik századi Magyarország Kapisztrán Jánosát, Mindszenty bíborost és hercegprímást október 30-án magyar katonák és szabadságharcosok szabadították ki rétsági fogságából, mert úgy érezték, hogy a lelkeket is fel kell szabadítani, és ehhez ki más értene a legjobban, mint a három diktatúra börtönét megjárt mártír bíboros. Feldíszített katonai kocsikkal, diadalmenetben vitték Budapestre, amerre elhaladtak, megszólaltak a harangok. Az út két oldalán az örömtől könnyes szemű emberek ujjongtak és ünnepeltek. Kiszabadulásának hírére XII. Pius pápa is üdvözlő táviratot küldött a meghurcolt és megkínzott magyar főpapnak. Megmutattuk a világnak, milyen szép is a szabadság, ha az magyar!
’56 hőseinek és mártírjainak köszönhetően a szovjet megszállás alatt sem adta fel függetlenségét a magyar és kitartóan ragaszkodott nemzeti eszméihez. Ezért válhatott október 23-a a büszkeség napjává. Egy büszke nép világhőseitől és mártírjaitól kapott a rendíthetetlennek hitt szovjet kommunizmus olyan gyógyíthatatlan sebet, amely hozzájárult későbbi kínhalálához. A Nyugatnak is üzentük ezzel, hogy az öntelt és elbizakodott Szovjetunió sebezhetőbb, mint sem hinnénk. Azonban a Nyugat cserbenhagyott bennünket, és ezt a szomorú tényt valamilyen ostoba szemérmességből a mai napig agyonhallgatjuk. A nyugati rádiók 1945 után egy évtizeden keresztül azt sugározták, hogy tartsunk ki, és ha felkelünk a zsarnokság ellen, akkor számíthatunk a Nyugat segítségére. Ebben a rút hitetésben az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió az élen járt. A Szabad Európa Rádió az ’56-os harcok ideje alatt is tovább biztatott bennünket: „Jön a segítség!” „Már a határon vannak a felszabadító csapatok!” A valóság ezzel szemben az volt, hogy az egyetlen államférfi, aki ezt komolyan gondolta, az nem az USA elnöke volt, hanem Spanyolország vezetője, Franco tábornok.
Ó volt az, aki megkezdte százezer önkéntes toborozását és előkészítette a szabadságharcosaink számára a fegyverszállítmányokat. Eisenhower amerikai elnök latba vetve minden befolyását, megakadályozta ennek véghezvitelét. Robert Henry Winborne Welch (1899- 1985) amerikai üzletember, elkötelezett antikommunista és politikai aktivista, valamint író a „The Politician”(A politikus) című, 1961-ben megjelent művében ír erről. Érdemes egy pillantást vetnünk az amerikai kormány októberben elhangzott beszédének részletére is. Eisenhowernek a második választási hadjárata éppen a magyar forradalom idején közeledett a vége felé. J. F. Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban választási beszédet mondott. Eisenhower tanácsára beillesztett egy mondatot a Szovjetuniónak szánt üzenetként: „Az amerikai vezetőség nem tartja a kelet-európai államokat lehetséges szövetségesnek.” Az amerikaiak gyorsan a szovjetek tudomására is hozták a beszédben elhangzott gondolatot. Charles E. Bohlen, az USA moszkvai nagykövete a „Witness to History: 1929-1969” (A történelem tanúja: 1929- 1969) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg, így ír a történtekről: „Ekkor (október 29.) kaptam táviratot Dullestól (USA külügyminisztere), aki utasított, hogy sürgősen adjam át a szovjet vezetőknek, mely értelmében az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és bármelyik csatlóst lehetséges katonai szövetségesnek.” Mindebből kitűnik, az USA nagyon igyekezett, hogy a Kreml urainak tudomására hozza, nem áll érdekében segíteni a magyaroknak.
Szinte ezzel egy időben, október 29-én a szovjetek leállították a harcokat és bejelentették, hogy kivonulnak Budapestről. Úgy nézett ki, csoda történt és a szabadságharc győzött. A csoda pedig folytatódott, mert október 30-án a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának üléséről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a Szovjetunió vezetői közös megegyezés alapján elhatározták a csapatok Magyarországról való kivonását. Kiáltványt fogalmaztak meg erről, amely megjelent 31-én a Pravdában. A szovjet Kiáltványt természetesen késedelem nélkül magyarra fordították itthon, és még 31-én megjelent teljes terjedelmében a Magyar Függetlenség című lapban, majd a Népszava is november 1-én leközölte. Tehát nem volt véletlen, hogy ennek a napnak délutánján Nagy Imre a Kossuth téren győzelemről beszélt. A Kossuth Rádió a 20:01 órai híradásában így számolt be e beszédről: „Ismét hozzátok szólok magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! – Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! – Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság alapján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük” Ma sem lehetne szebben mondani. Sőt, mai is ugyanezt mondjuk, ugyanezt üzenjük Brüsszelnek.
A Kiáltvány nagyon meglephette az USA elnökét, mert szükségesnek tartotta aznap, október 31-én rádió és televízió beszédében ismét biztosítania a Szovjetuniót, hogy „Az Egyesült Államok nem tekinti sem a lengyel, sem a magyar vezetőséget lehetséges katonai szövetségesnek.” Azonban biztos, ami biztos, nehogy Moszkvában kételkedjenek az USA jóindulatában, a külügyminisztérium újabb táviratot is küldött november 2-án Titónak, amikor a jugoszláv diktátor Brioni szigeten kvaterkázott Hruscsovval és Malenkovval. E táviratból Michael A. Feighan, az Egyesült Államok képviselője 1960-ban iktatta be a Kongresszusi Naplóba (Congressional Record, Aug. 31, 1960. page 17407): a következőt: „Az Egyesült Államok kormánya nem jó szemmel néz olyan kormányokra, amelyek a Szovjetunió határán nem barátságosak a Szovjetunióval.” Miért volt fontos mindezt a szovjetek tudomására hozni, akkor, amikor a Kreml vezetői már elhatározták, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek a csapatok Magyarországon való állomásozásának kérdéséről? Miért volt szükség a táviratokra? Nem lehetet kizárni a lehetőségek sorából, hogyha az USA és a Nyugat elismerte volna a Nagy Imre-kormányt, akkor a szovjetek kivonulnak, és győzünk. Tudjuk, sajnos nem ez történt! Valamilyen érthetetlen okból mindezekről a valós tényekről még csak említést sem teszünk.
Ha hazánk mai helyzetét tekintjük, az sokkal veszélyesebb, mint a kommunizmus elleni harc volt. Akkor a Nyugat bár nem segített, de legalább nem támadott bennünket. Most Brüsszelből nagyobb veszély fenyeget, mint az akkori Szovjetunióból. A nemzeti szuverenitásunkat akarják teljességgel megsemmisíteni. Mert háború van, méghozzá a legrafináltabb háború a történelemben. Hadüzenet nélküli háború ez, a jogállamiság védelme nevében akarja Brüsszel térdre kényszeríteni országunkat. Ahogyan ’56-ban úgy most is önként jelentkezett és a brüsszeli mentelmi jog alá szökött hazaárulók törekednek hatalomba kapaszkodni. Ezek a magyar XXI. század kádár jánosai meg münnich ferencei! Ezt a háborút azonban meg kell nyernünk, minden magyar embernek erre kellene összpontosítania az erejét. Utána lehet csak belső politikai és társadalmi ellentétekkel bíbelődni. Mert ha jövőre nem nemzeti kormány áll Magyarország élén, akkor már nem lesz szuverén Magyarország. Akkor már nem lesz miről vitatkozni. Akkor minden elégedetlen hőbörgő, ha akarja, ha nem, térdet hajthat egy birodalmi akaratnak. Újra meg kell mutatnunk a világnak, hogy milyen szép is a szabadság, ha az magyar!
A szerző jogász