Nem vagyok kárörvendő, elítélem, ha valakinek a sanyarú léte örömet okoz egy másik embernek. A kárörvendés nem jó emberi tulajdonság. Most azonban bennem is előkerült a kisördög, kiléptem önmagamból, mert az jutott eszembe, milyen szívesen megnéztem volna Ursula von der Leyen arcát, amikor az Európai Bizottság elnöke megtudta: az ukrajnai tűzszünetről tervezett Trump–Putyin-csúcstalálkozó helyszíne Budapesten lesz. Ráadásul az ügyben őt, mármint Ursulát, senki sem kereste meg. Mintha nem is létezne.
Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az Európai Unió történetében még soha nem fordult elő, hogy egy tagállam a teljes brüsszeli bürokráciát megkerülve ilyen horderejű politikai lépést tett volna. Mert az amerikai–orosz csúcstalálkozót nem véletlenül tartják a magyar fővárosban, és az is biztos, hogy a hazai diplomáciának nemcsak protokolláris feladatai lesznek, hanem érdemi munkát is bele kell fektetnie a csúcstalálkozó sikeres megszervezésébe.
Ami szegény Ursulát illeti – azért nagyon ne sajnáljuk –, most kellett rájönnie, hogy a két nagyhatalom vezetőinek találkozójáról és annak helyszínéről valószínűleg nem szerdáról csütörtökre döntöttek, hanem az esemény bejelentése előtt már egy ideje gőzerővel folyhattak az előkészületek. Csakhogy elfelejtettek Ursulának szólni. Hiába, emberek vagyunk, minden apró-cseprő dologra nem figyelhetünk oda.
De ha már a csúcstalálkozó megszervezésének körülményei traumatikus élményt okozhattak az uniós bizottság nagyasszonyának, legalább tanulhatott volna belőle. Például azt, hogy eddig Ukrajna ügyében nagyon rossz úton járt, mert minden számítás, kalkuláció, előrejelzés és légkondicionált luxusirodai megbeszélés ellenére nem lehetett Oroszországot legyőzni. Maradtak a tárgyalások, mint lehetőségek a fegyverropogás megszüntetésére.
Abban sem reménykedhetett a brüsszeli buborékban senki, hogy minden háború véget ér egyszer. Pedig micsoda bölcs meglátás lenne, hiszen a százéves háború is befejeződött – „csak” éppen egy évszázadot kellett rá várni.
Mindezek után azért az EU vezetésének valahogy reagálnia kellett. És meg is találták a megoldást. Nem sokkal azután, hogy Trump hivatalosan bejelentette, Budapesten fog találkozni Putyinnal, Brüsszelben előhúzták az „aduászt”.
Kitolták a nyilvánosság elé Kaja Kallas uniós külügyi és biztonságpolitikai főképviselőt, hogy magyarázza meg a megmagyarázhatatlant. És mit mondott Kallas: még ha az ukrajnai háború ügyében meg is születne a béke, a harcot akkor is folytatni kell. A szakmai hozzá nem értés okán még Brüsszelben is a „falu bolondjának” tartott egykori észt miniszterelnök azt találta mondani, hogy „noha Oroszországnak jelenleg nincs kapacitása arra, hogy támadást indítson az Európai Unió ellen, a következő években azonban felkészülhet arra”. Mindezért az EU-nak is fegyverkeznie kell, és készülnie az orosz agresszióra.
Ez nem más, mint a háborús pszichózis további szítása. Ha társadalmi szinten elfogadottá válik egy külső támadástól való félelem, akkor könnyebb minden megszorító intézkedést keresztülvinni. Ha folyamatosan arról beszélünk, hogy háborúban állunk, amikor ez tényleg be is következik, már természetesnek vesszük.
Ha valaki, akkor Kallas ezt pontosan tudja. Végtelen gyűlöletet érez Oroszországgal szemben, és ezért is lett uniós biztos, nem pedig a szakmai hozzáértéséért. Ő volt az, aki alig egy évvel ezelőtt, mint észt miniszterelnök, azt mondta: Oroszország kis nemzetekre való szétesése nem lenne rossz dolog. Az EU most ezt a „nem rossz dolgot” akarja a gyakorlatban megvalósítani.
Talán szólni kéne, hogy ez most már nem aktuális.