A Disney-féle CIA

Ritkán ülök be amerikai filmre. A mozi sötétje nekem nem templom, legfeljebb megfigyelőállás: itt vizsgáltam meg az USA mítoszgyárát, amely cukormázzal vonja be a tanmesét, majd a közönség kezébe nyomja, mint valami lelki vattacukrot. Most, több mint egy évtized után mégis engedtem a kíváncsiságnak, és megnéztem egy újabb amerikai filmet. A világ nagyon érdekes hely, sok jó arab, kínai, indiai, orosz vagy éppen latin-amerikai filmet és sorozatot láttam az utóbbi években, moziba pedig ritkán járok. Oroszországban tavaly, Magyarországon utoljára 10 éve mehettem moziba, igaz, akkor sem amerikai filmet néztem meg. Most egy LMBTQ-mentes családi filmet, a Lilo és Stitch élőszereplős Disney-változatát tekintettem meg, mivel az asszonnyal szeretünk veszélyesen élni. A rossz hír, hogy egy amerikai családi film sincs meg afféle fontos üzenetek átadása nélkül. Mégpedig olyan butácska masinériává silányítva, hogy egy régi, nyíltan propagandisztikus amerikai film, mondjuk a TopGun is rafináltnak tetszik mellette. Ha ennyit romlott a színvonal, akkor Hollywood nem egyszerűen mesélni felejtett el, dolgozni sem óhajt.

A történet kerete, tudjuk, színes és játékos: egy kozmikus tanács ítélne el egy veszélyesnek minősített teremtményt, aki fogja magát, és közben elszökik, majd menekülése során a Földre zuhan. A helyszín Hawaii, a zene Elvis, a kislány szeme nagy, mint a megváltás ígéretéé. Ám a képeskönyv-kék ég alatt talányos, komolynak szánt állítások kóvályognak, mint az óceánon csak kezdő szörfösök. A film látszólag szélesre tárja a kapukat: őslakos testvérpár a szüleik elvesztése után, szeretet, összetartás, amire nagy szükségük van, mert nincs egészségügyi biztosításuk és a számlák is befizetetlenek (amerikai jólét, szia!), de a nagylány gyámság alá vette a kishúgát, amire finoman szólva sincs kész. De a civilizációk mindennél pontosabban arról ismerszenek meg, hogyan mesélnek a hatalomról. Itt jön a bökkenő.

Azért írok egy Disney-filmről a Magyar Hírlapnál, mert a cselekmény egy pontján belép a CIA embere. Higgadt, vasalt, nagyon szigorú afroamerikai férfi: a vászonon a szövetségi állam arca. Nem az államé általában, hanem az Amerikai Egyesült Államoké. Keresi a lezuhant földönkívülit, kergeti az utána küldött szintén földönkívüli lényeket, tehát dolga van, feladata. Ám amikor kiderül, hogy a kis gazdi, egy kislány, a káoszban egy idegen űrhajóra került, a szerettei esdekelnek, segítséget kérnek. A férfi ekkor kimondja a mondatot, amelynél csattogóbb tányér nincs a Disney-konyhán: Ő az amerikai nép érdekeit szolgálja. A család erre visszaszól: De ők is amerikaiak. A hivatal embere elgondolkodik, és hirtelen megvilágosodik. Aztán segít. A többi amerikai állampolgár és földlakó érdekeit semmibe véve.

Ez a jelenet, akármilyen édes mázba mártjuk is, a világképben tátongó lyuk szélén táncol. Arra tanít, hogy a közösség, ez esetben a nemzet, s egy félmondattal az emberiség, érdeke a mozijegy árán felcserélhető egyetlen egyén boldogságára, ha az kellően fotogén és szerethető. Az individuum diadala. Hollywood teljes életnagyságban, csak ostobán. Mert a képlet nem a szabadság himnusza, hanem a kötelesség felmondása. A CIA ügynökének, aki esküt tett, itt nem mérlegelnie kellene, hanem eljárnia. Nem a gonoszság, hanem az intézmény működése okán. A mítoszgyár szerint ne az elv érvényesüljön, hanem a kislány boldogsága. Mert a család az család, hangzik el ez többször is, hawaii kifejezésekkel. Még akkor is, ha nincsenek szülők. És ha ők egy földönkívülit fogadtak be, akkor már ő is családtag. Az meg szent. Na, így lesz a mesében az állam szolgája a nép jó fej bácsikájává, aki a protokollt elteszi a zsebébe, és a szívére hallgat. S ha valaki kérdezi, mi ebből a lecke a gyereknek, a válasz: a szabály addig szabály, amíg valakinek a szíve meg nem lágyul. Empátia, empátia, empátia – mondaná Lenin, ha ma progresszív lenne.

A végjátékban a tanmese koronát kap: A CIA embere paktumot köt a földönkívüli tanács fejével és közli, hogy a saját feletteseinek sem jelenti, amit tud. Eskü, szolgálati fegyelem, intézményi memória? A francot se érdekli, csak Stitch maradjon a kislánnyal, a fönökök előtt meg falazni fog. Mert van szíve. És közben bűncselekményt követ el, jogtechnikailag akár hazaárulást is. Ezzel a mozdulattal a film az empátiát a közjó fölé emeli, és az amerikai gyerekeket, akik holnap rendőrök, adóellenőrök, határőrök vagy épp hírszerzők lehetnek, arra szoktatják, hogy a szeretetre hivatkozva joguk van a szabályt felülírni. Mert az morálisan helyes. Mert az egyén is amerikai, nem csak a többség az. Mintha a kötelesség a gonosz mostoha volna, akit a tündérkeresztanya kedvesen elküld a konyhából, s máris felszáll a boldogság gőze.

Tudom én, hogy jönnek majd a nevetgélő hősök a kommentmezőn, akik szerint számon kérni egy Disney-filmen az államrend logikáját olyan, mint savanyúságot keresni a pillecukorban. Csakhogy a mese, ha jó, a rendről szól. Az felkeszíti a gyereket az életre. A valóságra. A gyerekek nem definíciókat tanulnak, hanem mintákat. A minta pedig itt az, hogy a kötelesség hideg, az együttműködés gyanús, a felelősség elodázható, és a jó szándék felment minden alól. Holnap ugyanő, aki tegnap a kislánynak segített, majd azt is eltitkolhatja, ha egy drogdíler huncutkodott, mert amúgy nagyon rendes gyerek, és hát az anyja nélküle öregek otthonába kerülne. Ja, csak azért, mert jót akar. És mert a drogdíler is amerikai. A jó szándék az emberiség legrégibb kibúvója és a legveszélyesebb.

Egy csoportnyi ember nem a jó társaság miatt ér célba, hanem a fegyelemtől. A lovat nem ének szelídíti, hanem nevelés, a víz nem a dalra buggyan a kútból, hanem mert valaki előző nap is gondolt a holnapra. Közösség nincs szabály nélkül, ahogyan szabály sincs közösség nélkül. Mikor a film az egyén pillanatnyi jólétét a közjó fölé emeli, valójában azt az amerikai önképet simogatja, amely szerint a világ alapvetően az egyénért van, így a köz érdekét bármikor felülírhatja a szív, a nagylelkűség, a kivétel, a mosoly. Ez a kedélyes anarchia nem szabadság, hanem szentimentalizmus, melyben a felelősség mindig valaki másnál landol: a következő jelenetben, a következő részben, a következő generációnál.

Hollywood nem csak mese. A mozgókép a modern mítosz. A politikai rendről, a hatalom természetéről, a kötelesség gyötrelméről és szükségességéről is mesél vagy hallgat. A most látott történet pedig azon az ajtón lép be, amelyet a hollywoodi dramaturgia már rég sarkig tárt: az államot jó emberré kell írni. A titkosszolgálatot szerethető nagybácsivá. A küldetést kedves kivétellé. A titoktartást is csak egy eszközzé a rászorulók érdekében. E logika szerint a legfegyelmezettebb intézmény értéke nem a megbízhatóság, hanem a rokonszenv. S ha már itt tartunk: nem az a kérdés, hogy a CIA-nál ki mosolyog szélesebben a stáblista végén, hanem hogy a közösségért felelős ember képes-e megállni az érzelmi zsarolás előtt. A válasz a filmben: nem. A válasz a valóságban: dehogynem. Ám, ha mégsem, akkor előbb-utóbb a közösség sem áll meg.

Az ismerőseim, akik velem ellentétben kifejezetten igénylik Hollywood termékeit, megerősítették: jól emlékszem, régen a családi filmek sem így beszéltek. A hős kedves lehetett, sőt ügyefogyott is, de ha egyenruhája volt, kötelessége is. Akkor valahogyan, racionális módon áthidalták, hogy a szabálykövetés is teljesüljön, de élhető is legyen. A tanulság finoman, néha humorral, mégis világosan húzta meg a határvonalat: a jóság nem törli el a rendet, hanem értelmet ad neki. Ma e határ elmosódik, a morál gumicukorrá lett, melyet mindenki olyan formára nyújt, amilyen épp ízlik. Ha a gyereknek így mesélünk a közről, holnap a köz is így bánik vele, vagyis szeszélyesen, hangulatból, részrehajlóan. A törvényből mese lesz, sőt hitbeli meggyőződés, csak épp a tanulsága marad el.

Aki azt hiszi, hogy az efféle kedves szabályszegés a humanizmus diadala, téved. Bár én nem vagyok rajongója, de ettől még tény, hogy a humanizmus sem a szabályok eltitkolása, hanem a szabályok emberséges alkalmazása. Az együttérzés nem az eskü letagadása, hanem az eskü értelme: azért van, hogy mindenkire ugyanúgy vonatkozzék, a kedves kislányra is és a drogdílerre is. Ha Stitch a Földön maradhat, akkor a rend szerint maradjon, ahogyan a Stitch által szimbolizált migráns is. Az alien ne úgy maradjon az USA területén, hogy az illetékesek megsajnálják őt és a környezetét, hanem azért, mert érdemes rá.

A fény a moziban nem a világosság. A világosság ítélőképesség, és annak most egyébként pont szűkében vagyunk. A gyereknek és a felnőttnek nem azt kell tanítani, hogy az érzelem minden fölött trónol, hanem hogy a kötelesség teszi lehetővé az érzelem virágzását, az adja meg hozzá a biztonságos kereteket. Mert ráció nélkül életveszélyes az emóció. Aki a rendet kineveti, végül az együttérzést is megsemmisíti, mert nincs közösség, amely következetesség nélkül tartósan képes volna együtt érezni. A közös bizalom nem a véletlenek láncolata, hanem a kiszámíthatóság jutalma.

Elhiszem, hogy abszurd az is, ha valaki egy nachos fölé hajolva a CIA szabályzatát kéri számon egy családi matinén. Csak hát láttuk mindannyian, hogy milyen, amikor egy közösség valóban komolyan veszi a kötelességet, és láttuk azt is, amikor csak előadja. Itt történt meg velünk, az EU-ban is. És láttuk, hogy a legveszélyesebb hazugság mindig a legszebb mosollyal érkezik. Nem ellenséget keresek a vásznon, viszont sok magyar gyereket is láttam a moziban, aki tanult. Ezért szeretném, ha jó leckét kapnának, ahogyan az amerikaiak is. A szív és az ész együtt jár, a szeretethez a biztonságot a rend adja meg.

A szabályok megszegését erkölcsileg helyes és hősies tettként bemutatni általánossá lett a nyugati tömegkultúrában, és a filmnéző ismerőseim is pont erről számoltak be nekem. A nyilvánosságban normalizálják a szabályszegést, érzelmi alapon építik fel az erkölcsi döntéseket, márpedig ez a gyerekeknél hosszú távú mintákat rögzíthet.

A kedvesség legyen bátor, a kötelesség legyen derűs, a rend, amennyire lehet, legyen emberi. Különben a gyerek nem azt tanulja meg, hogyan lehet szeretettel élni, hanem hogyan lehet kedvességgel csalni. És az már nem mese, hanem történelem. És most is éppen megismétlődik.