Talán elnézi jelen sorok szerzőjének az utókor, hogy Oswald Spengler híres művének, „A nyugat alkonyának” parafrázisával kezdi írását. Azonban a Tiencsinben nemrég lezárult SCO, az a Sanghaji Együttműködés Szervezete, röviden SESZ, találkozó eredményét nehéz lenne ennél frappánsabban és tömörebben összefoglalni.
Az az Oroszországra nehezedő nyugati nyomás miatt létrejött kínai-orosz szövetség, amelyet egyértelműen korábban hátrányosnak, de minimum a nyugatinál kevésbé kívánatosnak tartott az orosz vezetés, 2014 – a Krím Félsziget annexiója – óta egyértelműen és folyamatosan erősödött, míg végül a 2022-es háború, vagy akinek ahogy tetszik, különleges katonai művelet kirobbanása után egy egyre formálisabb, egyre inkább szervezettebb szövetséggé érlelődött. A világ mostanra legnagyobb gazdasága és a legnagyobb nyersanyag lelőhely közötti egymásra találás az a geopolitikai rémálom, amely korábban az orosz-német együttműködés képében rémisztgette az angolszász gondolkodókat: McKindertől Brzezinskiig, vagy éppen Kissingerig. Amikor ez a szövetség túlzás nélkül tényleges erővé erősödött a BRICS-en keresztül, az volt a kérdés, hogy mi lesz a politikai, gazdasági szerepet betöltő szervezet mellett a SESZ-nek a szerepe, amely egyértelműen katonai, antiterrorista ellenes jelleget öltött.
Emiatt meglepetés volt az a döntés, amely eredményeképpen India csatlakozásával egy hangsúlyozottan pénzügyi, fejlesztési, technológiai szerepet szánnak a résztvevők a SESZ-nek. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy a szervezet tagjai szakítani akarnak az erőszak központú angolszász megközelítéssel, amely szankciók és katonai akciók formájában nyilvánult meg. A részvevők által elfogadott nyilatkozat értelmében a formálódó multipoláris világban a kapcsolatok és a tárgyalások kell, hogy meghatározzák a nemzetközi viszonyokat, és nem az erőszak, illetve az azzal való fenyegetés. Mivel azonban az utolsó billegő eleme a globális gazdasági rendszernek, amely tényleges és jelentős súllyal bírt – azaz a közel másfél milliárd lakosságú India – nagyon sokáig vacillált. Tette ezt annak ellenére, hogy már a hidegháború közepétől kizárólag orosz, illetve akkor még szovjet fegyvereket vásárolt, mégsem volt eldöntött, hogy a kínaihoz hasonlóan több ezer éves múltra visszatekintő indiai kultúrát képviselő politikai vezetés milyen irányba mozdul el.
India többször jelezte abbéli szándékát, hogy szeretne a Nyugat egyenrangú partnere lenni, és például szeretne csúcstechnológiát vásárolni a nyugattól, ám ez irányú kérdései következetesen süket fülekre találtak. Nem meglepő, hogy az a stílus, amelyben a Donald Trump vezette kormányzat tárgyalója, Peter Navarro kioktató, lekezelő hangnemben kommunikált a kőolaj beszerzéseit a kedvező ár miatt 2025-re 42%-ban Oroszországból intéző indiai vezetéssel, nem talált pozitív fogadtatásra. Az indiai kormányzat élénken és hevesen utasította vissza az amerikai stílust, bár ennek a sajtóban csak közvetett jelei voltak. India így az eleve kudarcra ítélt lekezelő megközelítés miatt a korábbi félszívvel tett lépések helyett egyértelműen és látványos gesztusok kíséretében csatlakozott a formálódó új világrendhez, elég csak a látványos üzenetet küldő, egymással kézenfogva beszélgető politikusokra gondolni.
Kevesebb szó esett a nemzetközi sajtóban arról, hogy ez az új világrend akár egy váratlan és meglepő taggal is kiegészülhet, hiszen Narenda Modi tiencsini látogatása előtt igen komoly japán befektetésekről állapodott meg a szigetország vezetésével Tokióban. Mielőtt elutazott volna Kínába, nagysebességi vasútvonalaktól kezdve jelentős összegű japán technológiai befektetésig sok mindenben megállapodott a japán vezetéssel. Persze az a lépés még igen távol áll a szoros amerikai szövetséges „oldalváltásától”, de előbb-utóbb a pénzt követi a politikai is.
A fentieket értékelve nem túlzás azt állítani, hogy a Föld lakosságának közel fele és gazdasági potenciáljának hasonló része összpontosul ezekben az államokban, amelyek most egyértelműen kiléptek a nemzetközi porondra, bejelentve, hogy a saját elképzeléseik, a saját koncepcióik, a saját elveik szerint akarják irányítani azt a világot, amelyben az önmagától eltelt, sokszor arrogáns nyugat egyre kisebb szerepet játszik. A sárkány, az elefánt és a medve szimbólumával megjelenített szövetség Tiencsinben kinyilatkoztatta szándékait, és ezek nem kevesebbről szólnak, mint az angolszász túlsúly által, a II. világháborút követően létrehozott nemzetközi rendszer jelentős átalakításáról. Ez pedig túlzás nélkül a nyugati befolyás 1914-ben megkezdődött hanyatlásának új szakaszát jelenti. És ha a nyugati világ jelenlegi állapotára, benne a hat német AfD-s politikus, választások előtti, több mint gyanús halálára, vagy a transzgender amerikai iskolai mészárosra gondolunk, ez egyre kevésbé baj. Inkább egy lehetőség.