Eljön az angol nyelv birodalma

Mint minden korszakban, a térkép vonalai megint kezdenek új alakot ölteni, ám ezúttal nem csupán a határok rajzolódnak át, hanem a világrend egész szerkezete repedezik. A globális egység, amelyet az elmúlt évtizedek gazdasági összefonódása teremtett, szerencsénkre lassan felbomlik, és helyét ismét rivális blokkok foglalják el. Ez a folyamat egyszerre idézi fel bennünk a régi birodalmak szétesésének képeit és a jövő új egységeinek csíráit.

Az Amerikai Egyesült Államok és Kína már most két önálló pólust alkotnak. Mindkettő igyekszik elszakítani magát a közös világgazdasági vérkeringéstől, hogy saját logisztikai és kulturális hálózatát építse ki. A világ valóban multipolárissá válik, a világ már nem egyetlen központ körül forog majd, hanem több, egymással versengő erőtér alakítja, és ebből az egyik nyelvi alapú lesz a jelek szerint, mégpedig az angol nyelv birodalma. Erről a Huddersfield Egyetem vonatkozó anyagában ugyanúgy hasznos dolgokat lehet találni, mint James C. Bennett, The Third Anglosphere Century: The English-Speaking World in an Era of Transition című könyvében.

Mintha a történelem sodra most az angloszféra (anglosphere) összekovácsolódását készítené elő. Ez nem puszta kulturális rokonság, hanem gazdasági, politikai és katonai összefonódás, amelynek gyökerei mélyek, és amely a jelen válságok között új erőre kap.

Ha valaki angolul fogyaszt ilyen jellegű tartalmat az interneten, akkor gyakran találkozik a Fortress America gondolatának dédelgetésével a podcastektől a könyveken át a tévéműsorokig: egy olyan, önellátó blokk a terv, amely Észak-Amerikát, valamint a hozzá szorosan kapcsolódó szigeteket és északi területeket fogja egybe. Ezért mondogatta Trump Kanada és Grönland bekebelezését. Mindkettő földrajzi közelsége, nyersanyagkincse és kulturális kompatibilitása révén ennek természetes része. Ez a gondolat nem új: már a hidegháborúban is megjelent, de Trump és utódai alatt konkrét gazdasági-energetikai politikává válik.

Ehhez társul Ausztrália, amelyet nemcsak a geopolitikai helyzete, hanem civilizációs rokonsága is szorosan Amerika mellé állít. Az AUKUS biztonsági paktum, vagyis Ausztrália, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok együttműködése, nemcsak hadászati eszközökről szól, hanem arról a felismerésről, hogy az angolszász világ a csendes-óceáni térségben is közösen kíván fellépni. Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, sőt Nagy-Britannia is ebben a körben mozog. Az, hogy a britek kiléptek az EU-ból lényegében egy állandóan az EU mellett horgonyzó jókora amerikai hadihajót eredményezett, még ha egyelőre brit zászló is van rajta. A briteknél letelepedő pakisztániak és a többiek ugyanis garantálják, hogy belőlük is „Amerika” legyen, vagyis annyira elkeveredjenek, hogy lényegében egy tetszőleges amerikai tagállammá is válhatnának, mert túl sok angol, walesi, skót vagy ír nem marad majd bennük hosszútávon. Az egykori brit birodalom törmelékeiből tehát lassan egy új egység emelkedik ki.

Két oka van ennek. Az egyik a külső nyomás. Kína felemelkedése, (az egyébként részben angol nyelvű) India önálló hatalmi törekvései, Afrika erősödése és Oroszország győzelme olyan kihívást jelentenek, amelyre csak szorosabb összetartással lehet felelni. A másik ok belső: a közös nyelv, a közös kulturális tér, a jogi és intézményi hagyomány, amely megkönnyíti az együttműködést, adja magát. A CANZUK-gondolat – Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Királyság szorosabb integrációja – már nem csupán álom, hanem konkrét politikai programokban is fel-felbukkan.

A történelem sebessége időről-időre felgyorsul, és a technikai civilizációval olyan hasonló állapotok jönnek létre, amelyek összekapcsolják a távoli társadalmakat. Ugyanez történik ma az angloszféra világában: A digitalizáció, a globális pénzügyi rendszer és a közös kulturális kódok szinte természetes szövetségbe kényszerítik e népeket, sőt kidobják, minimum a perifériára azokat az országokat, ahol nem tud mindenki angolul. A dánok, a norvégok vagy a svédek, de még az izlandiak is jó eséllyel be fognak tagozódni ebbe az új birodalomba, ahogyan az írek is, amint az EU szétesése technikai értelemben is megkezdődik.

A kérdés innentől az, hogy mi lesz azokkal, akik kívül rekednek rajta. Hollywood és a Broadway világába beletartozik még sok más mellett Oxford és Cambridge, a Harvard és a Yale, a rock and roll, a country, a hip-hop, a szuperhősök, a Disney, az individualizmus, az understatement, meg a nyugati városi popkultúra. A rendszerváltás után Magyarországon is bevontak százezreket ebbe a világba, ahogyan Európa más országaiban is ment ez a fajta popkulturális hittérítés, amelynek eredményeként széles tömegek számára például a Reszkessetek, betörők című film a karácsony szerves részét képezte, és akkor a Valentin-napról vagy a Halloweenről nem is beszéltünk. Ezek engem magyarországi születésűként, aki a magyar médiumoknál dolgozott jó sokáig, mindig szórakoztatott, tekintettel arra, hogy kabaréba illő módon tért el az angol nyelvi tér urbánus szórakoztatóipara a magyar hétköznapoktól, mondjuk a valkói kocsma előtt. Ám hamarosan lesz sok-sok millió európai kulturális árva, akik az életüket úgy fogják leélni, hogy egy átmeneti időszakban már bevonták őket egy olyan kulturális blokkba, ami aztán összehúzódott, ők meg kint maradtak belőle. Persze, sok román, lengyel vagy éppen horvát el fog menni az új angol nyelvű birodalmi térbe élni, mert úgy nőtt fel, hogy már csak ott érzi magát otthon, ám szerencsére a többségük nem ilyen.

Mindez messze nem csak Európa problémája lesz. Japán, amely gazdasági szempontból inkább riválisa, semmint szövetségese Amerikának, kénytelen lesz választani Kína és Oroszország közelsége miatt. És választani úgy meglehetősen nehéz, hogy onnan nem mentek haza a második világháború óta ott állomásozó csapatok, mint a Keleti Blokkból, náluk továbbra is amerikai katonák vannak. Azt majdnem elfelejtettem ideírni, hogy természetesen a japán emberek kívánságára. Belülről jövő, őszinte kívánságára. (Aki az írott iróniát nem érti, e ponton sajnos elvérzik.) Dél-Korea helyzete hasonló. Nyugat-Európa sorsa viszont egészen érdekes, mert az USA nem kívánja integrálni, de Kínával sem találja az összhangot. Oroszországgal szemben viszont izmozik, ráadásul, valódi izmok nélkül. A német és a francia gazdaság helyzete garantálja az izgalmas epizódjait ennek az új trash-sorozatnak, melyben önsorsrontó emberek provokálják ki a sorstól az eddigieknél is nagyobb pofonokat. A kontinens nyugati fele könnyen egy önálló, de gyenge pólussá válhat, vagy egyfajta peremzónává az angolszféra és az eurázsiai hatalmak között. És a kulturális hatás ezekben az országokban leginkább a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező bevándorlók felől fog érkezni, mivel az új generáció érdemi részét már ők teszik ki. Ez szintén garantálja majd azt, hogy az USA nem fogja igényelni a társaságukat. Mármint azon felül, hogy a földben szinte nincs semmi, a fenntarthatatlan jóléti intézkedéseknek és az indokolatlanul magas fizetések miatt lényegében reménytelen lesz Európa nyugati felén bármit is gyártani. Az agyakat a nagy blokkok elszívják nyugatra és keletre, lényegében csak munkaerő maradhat ott, meg némi szolgáltatás, bár ez utóbbi esetében a bizalom az EU elmúlt évek során tanúsított viselkedése miatt lényegében már elillant a világ többi részén, különösen a pénzügyi szektorral szemben. Az iszlám kétségtelenül jót fog tenni ezen országok demográfiájának, ám ez a kulturális változás olyan léptékű dolog, ami nyilvánvalóan a térképeket is átrajzolja (azon felül, hogy maga az EU, mint felirat, belátható időn belül el fog tűnni róla). Michel Houellebecq könyve, a Behódolás, olvasmányos módon vetíti előre e jövőt, noha az iszlámot szerető emberként én azért jókat mosolyogtam az írói túlzásain. Ettől függetlenül szórakoztató formában mutatja meg ez az idén 10 éves francia könyv, hogy mi zajlik arrafelé. Mármint a városokban. Mert a vidéken még van valami, ami ezzel a változással szembe fog kerülni, és a történelmi ismereteim azt súgják, hogy emiatt sajnos sok lesz a halott.

A világ tehát újra blokkokra szakad, de e blokkok közül az angol nyelvű világ egysége különös erővel bír. Nem pusztán a fegyverek és gazdasági érdekek kovácsolják össze, hanem a közös civilizációs alap, amelyet az évszázadok során alakított ki. Mint egy nagy, földrészeket átívelő város, amelynek utcáit az angol nyelv szavai kötik össze, s amelynek közösségi tereiben mindenki érti a másik szavát. Ez a város most lassan falakat emel a külvilággal szemben, hogy erőddé váljon.

A magam részéről ennek örülök, hiszen minden korszakváltás egyszerre veszteség és új lehetőség. A történelem szigora most az angloszféra népeit arra inti, hogy a közös nyelvből és hagyományból új egységet kovácsoljanak. A jelek erre mutatnak: AUKUS, CANZUK, Fortress America, Anglosphere, ez mind-mind egyetlen nagy szintézis előhírnökei.

Ugyanis a történelemben mindig a közös nyelv volt az, ami alapján újra lehetett szerveződni. Ez a sok nyelvű európai projekt így hát ebek harmincadjára kerül.