Arthur C. Clarke vitathatatlanul egy zseniális science fiction író volt. Abban a korban alkotott, amikor elég volt egy mostanra vékony füzetnek tekinthető, legfeljebb 150-200 oldalas művet telepakolni jó ötletekkel, logikus koncepciókkal, és sikeres szerzővé válhatott valaki. Még nem telepedett rá az irodalomra a mennyiség és a mindenáron való újítás és megújítás kényszere, a publish or perish világa.
Egyik könyve, amely nem kevésbé zseniális, mint a többi: „A gyerekkor vége” arról szól, hogy az emberiség az atomfegyverek kifejlesztésével és elterjedésével eljutott arra a szintre, amelyben már veszélyt jelent önmagára, és távolabbi léptékben a világegyetemre is. Ekkor megérkeznek azok a lények, akik a világegyetem történetében mindig is hozzásegítették a különböző civilizációkat ahhoz, hogy megtanuljanak uralkodni az energián és tudásukat ne saját maguk, civilizációjuk, illetve a világegyetem elpusztítására fordítsák, hanem saját személyes jobbulásukra.
Ahogy az egyik cikket olvasom az alaszkai találkozóról, ez a gondolat motoszkált a fejemben. Nyilván nem várhatunk a könyvben szereplő, a legendák szárnyas-patás démonaira hasonlító ufókra ahhoz, hogy valaki fölébressze a saját nagyságába beleszerelmesedett nyugatot. De éppen itt lenne az ideje valóban leszállni arról a ringlispílről, amit nem kismértékben saját arroganciánk pörgetett meg. Valahol ez a körbeforgó játék ihlette azt az angol mondást is, amely szerint „what goes around comes around”, azaz amit körbeküldtünk, egyszer vissza is fog térni.
És egyre közelebb van az a pillanat, amikor szembe kell nézni azzal, hogy amit elküldött, a Nyugatot is arcul csaphatja; sőt, egyre nagyobb valószínűséggel arcul is fogja ütni az szép nagy csomag, amit felültetett a körhintára. A már említett cikk az arcvesztés nélküli leszállást emlegeti, amely mostanra túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Véleményem szerint Trump elnök azért ment bele ebbe az alaszkai találkozóval végződő furcsa folyamatba, hogy egyrészt ne kelljen az augusztus 8-án lejárt határidejével foglalkoznia, másrészt pedig ne az ő vállát terhelje egy Obama-Biden páros által összehozott afgánisztáni kivonuláshoz hasonló egyértelmű kudarc.
Mert azt azért ne gondolja senki, hogy a már megválasztásakor is a demencia egyértelmű jeleit mutató Biden vezette az Egyesült Államokat négy évig. Ugyanis az afgánisztáni – és ne szépítsük – menekülés, ahol az amerikai katonák és katonanők a legszemélyesebb tárgyaikat, a fehérneműktől kezdve egészen a médiában fel nem idézhető személyes tárgyaikig ott hagyták az afgánisztáni bázisokon, nem csak a tálibok számára mutatták azt, hogy az Egyesült Államok már nem az, mint régebben. Személyes meggyőződésem, hogy a 2021. augusztusi pánikszerű kivonulás nemcsak Közép-Ázsiában, hanem az amerikai hatalom lehetséges kihívóira is mély benyomást tett. Mélyebbet, mint azt a nyugati vezetők szeretnék. Ez a kivonulás azt mutatta meg, hogy a korábban elsősorban katonai erejére és ezen belül is katonái fegyelemére, illetve halált megvető bátorságára támaszkodó nyugat hatalmának ezen pillére egyértelműen meggyengült.
Alaszka után egy ismerősöm szavával élve „az európai slepp most egy bukott zsoldoskapitány köpenyébe kapaszkodva igyekszik fenntartani saját egykor volt jelentőségének látszatát”. Ugyanis a ringlispíl nemcsak az Egyesült Államok hírnevén, hanem az egész nyugatén is igen komoly foltot fog ejteni, amikor a körbeküldött „szeretetcsomag” megérkezik. Véleményem szerint ezért rohant szinte a teljes Európai Unió – Zelenszkij elnök kíséretében – Donald Trumphoz.
Mert ez már nem a Royal Navy ideje, amikor a Union Jack megjelenése szinte azonnali kapitulációra kényszerítette az ellenállókat, és csak az afgánokhoz hasonló vad és kietlen területek lakói szállhattak szembe a győzelem reményében a brit vörös kabátosokkal. Ez már nem a francia idegenlégió és nem a német Wehrmacht ideje, hanem valami teljesen másé. A sokáig lenézett és megvetett Globális Délé. Egyik kedvenc szófordulatommal (és a nyugati elit szemszögéből): ez nem szép, ez nem jó, sőt a saját kifordult logikájuk szerint nem erkölcsös. Csak ettől még így van. „Az úgy kerek, ha csak én nyerek” elv alapján a szabályokat mindenkor rugalmasan értelmező és saját maga javára átíró – elsősorban angolszász – elit most azzal a helyzettel szembesül, hogy van amin, sem szép szóval, sem fenyegetéssel, sem a játékszabályok átírásával, nem tud változtatni, és ez – lássuk be – szemlátomást pánikba hajszolta őket.
A vicces az, hogy a fenti helyzet kialakulásáért a fő felelősség még csak nem is a felemelkedő hatalmakat, hanem saját elvadultabbnál elvadultabb ötleteket kergető és megvalósító vezetőinket, illetve azokat a tehetetlen és telhetetlen választókat terheli, akik újra és újra rájuk szavaztak. Az egyértelműen látható káros hatások figyelembevétele nélkül.
Egy másik, szintén a találkozóról beszámoló cikk arról értekezik, hogy ha nem áll helyre a rend Eurázsiában, akkor hamarosan három nagyhatalomról beszélhetünk csak, ezek pedig az Egyesült Államok, India és Kína lesznek. Ezzel a vízióval kapcsolatban is érdemes egy pár dologról beszélni, mégpedig arról, hogy mi alapján tekintetünk egy országot nagyhatalomnak.
Úgy gondolom, hogy a XX. század második felétől kezdve a katonai erő és a nukleáris robbanófejek száma, valamint a hozzájuk tartozó hordozó eszközöké határozza meg, hogy kit tekintetünk nagyhatalomnak. A nagyhatalmi lét ugyanis elválaszthatatlan a katonai képességektől. Éppen ezért nem számít nagyhatalomnak Európa, akár Nagy-Britanniával együtt, vagy anélkül, hiszen ezen a területen a képességei rendkívül korlátozottak. Hiába képviselik még mindig – bár egyre csökkenő mértékben – a világgazdaság egy jelentős részét, katonai képességekkel nem vagy alig rendelkeznek. Álpacifizmusba döntött, hazaszeretetet megtagadó lakosságuk nem tud és nem is akar harcolni/meghalni hazájáért, szemben az akár gazdaságilag, akár lakosság szempontjából harmadakkora Oroszországgal. Hadiiparukat leépítették, stratégiai tartalékaikat megfontolás nélkül Ukrajnába szórták. Végezetül arról az apróságról, amit a több ezer orosz robbanófej, illetve hordozóeszköz jelent ne is beszéljünk. Nyilvánvaló tény, hogy az Egyesült Államok és Kína mellett mindenki más másodlagos szerepet játszik a fenti két ország gazdaságának mérete miatt, azonban hiába vannak jó adottságai, a rendkívül kaotikus és szervezetlen társadalmú India még jó eséllyel évtizedekig, de akár egy évszázadig sem tud – és tegyük hozzá akar – meghatározó mértékben beleszólni a világ dolgaiba.
A helyzet, hogy az Egyesült Államok még csak szimbolikus engedményekre sem tudta Oroszországot rákényszeríteni az alaszkai találkozó után, azt mutatja, hogy ez a folyamat gyorsuló sebességgel zajlik. Mindeközben a hírek szerint indiai kezdeményezésre lemondták az amerikai-indiai kereskedelmi találkozót, amely az utolsó lehetőség lett volna, hogy az Indiára kivetett extravámokról a két ország vezetése tárgyalhasson. Ja és 2020 után újra indult a közvetlen légi forgalom India és Kína között. Kell még több jel arra vonatkozóan, hogy az indiai vezetés – hosszas tépelődés után – feladta semleges álláspontját?
Így miközben Trump igyekszik az Egyesült Államok minél kisebb arcvesztésével kiszállni az elődei által ráhagyott konfliktusból, a Globális Dél meg egyre erősödik, Európa szemlátomást nem találja a lépést. Bár abban az alapelvben egyetérthetünk, hogy az agressziónak nem szabad engedni, a piros arccal történő ökölrázás, és a jövőbeni fegyveres erővel való fenyegetőzés a 21. század átalakuló világában nem tiszteletet, hanem gúnyt és megvetést vált ki. Úgy kül- mint belföldön egyaránt. És az igazság pillanata közelít, ahogy a nagyhatalmak körhintája egyre gyorsabban forog.