A magányos liftszerelő balladája

„Magyar Péter a tiszai viziturán szemlátomást jól érezte magát, amúgy is jólfésült laza fickó, legyen ő a miniszterelnök”- reagált minap a csónak elején táncoló istenkirályt rögzítő emlékezetes képsorra egy facebookos kommentelő. A fellelkesült jóembernek bizonyára van érettségije, érettnek viszont aligha mondható. Véleménye azonban – mint cseppben a tenger – tükrözi, a mai társadalom fő jellemzőjét, amely szerint a bonyodalmas, fárasztó gondolkodás helyett inkább a látvány keltette pillanatnyi benyomás alapján igyekszünk eligazodni a világban.

Vagyis nagyon sokan megrekedtek egy, a kölyökkorra jellemző érzelmi fejlődési szakaszban. Felnőttként pedig, ilyen gyermekded lelkülettel nehéz dolog jó döntéseket hozni. A fenti példa is azt a vélekedést támasztja alá, amely szerint a modern társadalom mindinkább infantilizálódik. A baljós folyamat pedig – szociológusok szerint – a kulturális hanyatlás jeleként értelmezhető. A mai ember ugyanis ódzkodik a sok nyűggel járó igazi felnötté válástól, ellubickolna még a tovasuhant boldog gyermekkor kellemes felelőtlenségben. Közben azért vágyik is egy vezetőre, akit érdemes követni, márcsak azért is, mert a létfonosságú döntések egy részét át lehet passzolni az ő vállára. És egyéni kudarcaink előidézőjeként őt lehet orrba, szájba szidalmazni, hőzöngő kamaszként szellemi magaslatokból fölényeskedve kiosztani. A fekete-fehér alapú világlátással járó infantilizmus mára a napi élet részévé vált. Ezt a (vissza)fejleményt a reklámipar is meglovagolja, Amerikában például a vásárlásra buzdító hirdetéseket eleve a tizenkét éves gyerek szintjére lövik be, mert így lehet a vevőt legkönnyebben lépre csaláni.

Adódik a kérdés, hogy a ma átlagembere miért válik infantilissá? A gyorsuló folyamathoz talán az is hozzájárul, hogy körülöttünk minden szinte követhetetlenül bonyolulttá vált. Mivel eleve reménytelen eligazodni, tisztán látni benne, úgy teszünk, mint az aluljárókban a társadalom peremére sodrodott, kínjukban vidáman kurjongató hajléktalanok. Például Neil Postman amerikai szociológus a 80-as években az ilyesmi állapotot társadalmi jelenségként a „szórakozva megsemmisülni” kifejezéssel határozta meg.

Mivel manapság a látvány fontosabb mint gondolat, ezt a felismerést az ellenzéki politika is igyekszik meglovagolni. A Tisza párt vezetője például, akár egy kalandfilm szuperhőse, földön, vízen, levegőben, kórházi műtők tikkasztó melegében naponta feltűnik, azért, hogy a publikumot elkápráztassa. (A néhai Gábor Zsazsa szerint „nem az a fontos, hogy igaz legyen, csak beszéljenek rólam.”) A viselkedési mintákat elemző importált marketingesek tanácsai egyelőre Magyar Péternél is beváltak. A csalódott, az előző kurzusban nagylegény kispadra kényszerült megmondó emberek, a nép egyszerű, infantilis gyermekei, a célközönség vakon követi is az istenkirályt. A felkínált politikai termék, a legújabb magyar narancs „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.” Viszik is, mint a cukrot.

A tiszás hívek a párhuzamos valóságban úgy érezhetik magukat, mint a két emelet között elakadt lift utasai. A fülledt levegőjű, szűk dobozba zsúfolódva nehezen szedik a levegőt, izzadnak, átkozódnak és messiásként várják a szerelőt, aki majd kiszabadítja őket. (Eközben odakint normális mederben zajlik az élet.) A végre valahára megérkező, amúgy önmagába fülig szerelmes mestert ujjongva fogadják, körülrajongják, ünneplik, tényleg úgy érezheti magát, mint az istenkirály.

Miután a szaki elvégezte a munkáját, amivel megbízták, a liftből kikászálódó utasok szétszélednek, mindenki fut a dolga után. Istenkirállyal már a kutya sem törődik. Csak áll az immár üres felvonó ajtajában, piszkosan, magányosan, csalódottan. Összekoszolódott, olajos kezeslábasa zsebében ott lapul egyetlen megmaradt apró hű társa, a diktafonja...