Már javában tart a 34. Bálványosi Nyári Szabadegyetem, népszerű nevén Tusványos, amely a több mint három évtized alatt nem csupán a magyarság számára vált fontos eseménnyé, hanem Európa figyelmét is felkeltette. Nem hiszem, hogy a földrész legkülönbözőbb pontjain egyformán kitörő lelkesedéssel várják, sőt meggyőződésem, hogy sokan inkább hideglelést kapnak a tábor nevének hallatán, ám vitathatatlanul megkerülhetetlen lett; Románia legkisebb városa, Tusnádfürdő messze túlnőtt földrajzi korlátain.
Ma már történelem – távolabbi vidékeken nyilván nem is érthetik, hogy mitől hízott óriássá – a nemzeti összetartozás táborának három és fél évtizedes létrejötte. Pedig csak kellett egy hely, ahol a nemzetben gondolkodók szabadon vitatkozhatnak múltról, jelenről és tervekről, reményekről; esténként pedig a közös hagyományokra alapozva önfeledten szórakozhatnak. Ennek aztán aligha lehet jobb pontja a Székelyföldnél, ahol nem csupán a múlt értékeit óvják, hanem mindennap megélik; ahol már akkor sem volt kérdés a nemzeti összetartozás, amikor a határok még nem választottak el – Petőfit idézve: „Nem mondom én: előre székelyek! előre mentek úgyis, hős fiúk” –, a XX. század kényszerű kihívásai pedig tovább edzették a lelkeket.
Mindez persze aligha emelte volna a rendezvényt a kárpát-medencei érdeklődésnél magasabb szintre. Kellett hozzá, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a globalista elitnek hadat üzenve az illiberális demokrácia kialakításáról beszéljen. A lopakodó sunyisággal dogmává alakított elmélet megkérdőjelezése akkora hullámokat vetett, hogy nem csupán a magyar kormányfő, hanem maga a tábor is a nyugati világ érdeklődésének kereszttüzébe került, hiszen éppen azzal a fegyverrel szembesült, amelyet uralkodóvá válásáig hirdetett, azaz a szólás és véleménynyilvánítás, a gondolkodás szabadságával. A mindaddig hittételként kezelt ideológia megkérdőjelezése utat nyithatott az elfeledett, föld alá kényszerített szellemi megújulásnak, amire válaszul a felsőbbrendűségét levetkőzni képtelen nyugat azonnal össztüzet zúdított. Csakhogy attól a perctől kezdve már nem kezdeményezőként léphetett fel, hanem az önkény megtestesítőjeként; éppúgy viselkedett, mint a reformációt eltiporni kívánó klérus: fenyegetőzve, kapkodva szaladt az események után. Azóta is csak keresik a fogást, ezért tartják világszerte fél szemüket Tusnádfürdőn a liberálisok, és kétségbeesetten lesik Orbán Viktor üzeneteit.
Nem kérdés, hogy az idei rendezvénysorozat csúcspontja is a miniszterelnök fellépése lesz, sőt az sem okozhat bizonytalanságot, hogy az Európai Unió helyzete, az ukrán csatlakozás veszélye, a szomszédban dúló háború lezárásának fontossága szerepel majd a középpontban. Mindez azonban nem a globalista nézőpont, hanem a nemzeti túlélés lehetőségeinek tükrében érdekes, mert pillanatnyilag a birodalmi központ mindent maga alá gyűrő terrorjával szembeni alternatívák a legizgatóbbak.
Erős felvezetéssel indult a tábor, hiszen a szervezők egyértelművé tették: a vitákra ugyan továbbra is szükség van, de önálló, egyedi, a nemzet tovább élését segítő szemléletnek nyitnak csak kaput, a Brüsszelből jól ismert szólamok szajkózására nem kíváncsiak. Tusnádfürdőn újat kell mondani, a nemzetek feletti, a hagyományokat semmibe vevő, az idegenek köpönyegébe bújó megnyilvánulások nem kívánatosak, elvégre harmincöt évvel ezelőtt éppen azért hozták létre, hogy a kommunista internacionalizmustól megszabadulva kutassák a nemzeti utat.