Hosszú dühös sor áll az üvegvisszaváltó automata előtt. A sor vége kilóg a negyvenfokos nyári melegben pihegő utcára. Elromlott az automata. Hiába nyomkodják, püfölik, szidalmazzák, rugdossák, nem megy, csak nagyon csúnya hangokat ad. Így megy ez már jó ideje.
Mivel utolsó vagyok a sorban, könnyű feladni a pozíciómat, beszaladok a boltba, szólni a pénztárosnak, hogy nem megy automata, küldjenek ki valakit. A valaki megérkezik, húz kettőt a nedves ronggyal a szerkentyű szörptől, bortól, töménytől ragacsos ablakán, majd elviharzik. Nem érdekli a munkája eredménye, jelesül, hogy továbbra sem nyeldesi az automata torka sem a pillepalackokat, sem a súlyos sörös-boros-pálinkás üvegeket.
Újabb tíz perc elteltével megint bemegyek a boltba, keresem az üzletvezetőt, kiderül, hogy már mások is szóltak, csak lesz valami. Nagyon várjuk a valamit. Igaz, többen már feladták.
Amíg veszteglünk, mindenkinek van egy keresetlen szava azokhoz a jelen nem levő embertársainkhoz, akik összeragacsozták az automata ablakát és végig a padlót.
A sorban legelöl egy férfi áll három hatalmas szemeteszsáknyi göngyöleggel. Ő szidja a leghangosabban a ragacsozókat, ő nyomkodja a gépet akkor is, amikor már mindenki tudja, hogy nem működik, és amíg le nem takarítják rendesen, nem is fog.
Nem mondhatni, hogy váratlanul, de ismét megérkezik ugyanaz a boltos fiú, akit már láttunk, csakhogy ezúttal kettőnél többet húz a vizes ronggyal, és még valami mást is méltóztat csinálni vele, amit az utcáról végképp nem lehet rendesen látni. Lényeg, hogy újra nyeldes a masina.
Mire ez így végbe megy, már csak az említett férfi, továbbá öt különböző korú és társadalmi helyzetű nő várja, hogy a palackjaival jóllakathassa az üvegvisszaváltó automatát.
A férfi matatni kezd az egyik átlátszó nejlonzsákjában. A nők szeme a zsákra szegeződik, és abban is azokra a palackokra, amelyekben félig, háromnegyedig imbolyog az édes ragadós lötty. A nők fejében egy szempillantás alatt összeáll, hogy egy eddig rejtőzködő, ámde most lelepleződő ragacsozó, idejük elrablója, egy valódi imposztor férkőzött a soraikba.
Lepereg a szemük előtt a forgatókönyv, hogy az elmúlt órában ennek a férfinak mit kellett volna tennie, ha az lenne, akinek látszani akar. Kiönteni az összes ragacsot otthon a lefolyóba (nem az utcán a szemetesbe), kimosni a palackokat, kidobni azokat, amik nem visszaválthatók, és csak utána beállni a sorba az automatához, és más ragacsozókat szidni.
A nők azt is világosan látták maguk előtt, hogyha ez a férfi és az összes többi bármilyen nemű, korú és végzettségű ragacsozó így tesz, ebben az esetben egy teljesen másik idővonalon telt volna a délután mindannyijuk számára. Egy sokkal boldogabb párhuzamos valóságban.
A nők, köztük én is, gyilkoltak a szemükkel. Nem számított, ki honnan ismeri, vagy nem ismeri a ragacsozót, nem volt kegyelem.
A nők azt hitték, hogy ebből ő most mindent megértett és megtanult a palackvisszaváltásról, az önbecsülésről meg mások tiszteletben tartásáról, de nem. Csak annyit értett, hogy valamiért egy idő után már nem voltunk vele kedvesek, és hogy ő egy ártatlan áldozat.
Van egy másik automata egy másik városban. Oda már csak az jár, aki nem tudja, hogy az a masina lényegében kimúlt. Megoszlanak a nézetek, hogy oldalba rúgás és a képernyő ököllel történő ütlegelése után nyel-e üveget, ad-e ki cetlit, vagy már akkor sem. Ragacsozni is fölösleges már szegényt, kimúlt, és az illetékesek nem sietnek kicserélni. Nyilván tudják, mi következne utána.