Zsúrpubik puskával

Jönnek a vadászok, a legújabb, karcmentes terepjáróval. Lámpa nyista', elég figyelmeztetés, ha dörmög a motor. Az ember próbálja legalább egyikükkel fölvenni a szemkontaktust, hogy „hahó, ember az úton” – semmi hatás, kicentizik. Talán ötven másodperc múlhatott el a találkozó óta, már dörren is a fegyver. Jó eséllyel a drága járműből lőtték ki az „akármit” – minek ugye összesározni a bakancsot és a drága, szép ruhát?

Öt perc sem pörgött le az óra mutatóján, már haladnak visszafelé. Az interakció dettó nulla, a platón egy mafla muflon hánykolódik. Majd a személyzet kizsigereli, még az ember megvágja a kezét a késsel. Amúgy mindkettő életerős férfi, szép zöld hacukában. A kalpag vélhetően a hátsó ülésen hever. Persze, bármelyikük gyalogolhatna is – de az olyan proletár dolog, meg ugye olyan kényelmesen hívogató a fűthető plüss-ülés.

A sorompót természetesen nem csukják/hajtják be soha – akkor sem, ha előtte esetleg zárva volt. Ez talán amolyan fricska náluk a nép felé, akinek az adójából odatették az útra e zavaró műtárgyat.

A szomorú az egészben az, hogy a fentiekből egy sort sem találtam ki, hanem pénteken éltem át személyesen.

A vadászkamara évente párszor látványosan teleríja' a sajtót azzal, hogy „őket nem szeretik”, és „indokolatlanul támadják” a hobbijukat. Nekünk, tízből hétszer semminek nézett erdőjáróknak meg az juthat az eszünkbe, mennyivel hitelesebbek lennének en bloc', ha az efféle zsúrpubikat egy-egy látványos akció keretében kitaszítanák a soraikból.

De, persze erre nulla a remény, így marad a csöndes ima, hogy legalább ne gázolják el az embert az erdei úton a(z áltlában) legdrágább terepjáróikkal. Vagy ne lőjék fejbe, gyomorba, mint a szegény tájfutó hölgyet vagy a verandán ücsörgő honpolgárt.