Mindenkinek megvannak a maga különös vonzalmai. Az enyém, bár első hallásra talán szokatlan, lassanként szertartássá nemesedett: minden esztendőben, május kilencedikén, a Győzelem Napján Németországba utazom. Szép dolog a moszkvai parádé, a gépek dübörgése és a parádé, de valahogy egészen más, amikor az ember egy történelmi esemény színterén áll, ott, ahol a múlt pora még nem ült el végleg. Tavaly München utcáin bolyongtam ezekkel a gondolatokkal, az idén Drezdát választottam. Van azonban e zarándoklatomnak egy másik rétege is. Szeretem, hogy újra és újra eszembe idézi, miért érzem idegennek az Európai Uniót, s vele együtt az európai „középosztály” uralmát.
Gyermekkorom óta sajnálattal tekintettem az olaszokra, akik amerikai katonai megszállás baráti és biztonságukat garantáló jelenlét alatt léteznek. Németország irányába sokáig nem éltem efféle érzéssel. Most azonban, hogy Raffaello Sixtusi Madonnája előtt üldögéltem Drezdában, mosolyogtam a reneszánsz dicsőségén. Hosszasan tudnék értekezni arról, hogy mit gondolok én róla, da Vinciről és Michelangeloról, meg úgy egyébként a reneszánszról, amely tulajdonképpen és igen sajnálatos módon elvezette a világot Európa uralmáig, aminthogy volt ehhez anyagi fedezet a világ többi részének kifosztása révén. Mennyire kétszínű és nevetséges, hogy az a kultúra, mely a szépség, az emberi nagyság és az isteni arányok hármasában fogant, hogyan is szolgálta Európa világhódítását! Hiszen a reneszánsz nem csupán szellem, hanem eszköz is lett, amely a kifosztott világ erőforrásait Európa felé irányította. A német nép sem idegen e tapasztalástól, ha nem is a rövid ideig tartó gyarmati múlt okán, meg nem is feltétlenül a Harmadik Birodalom révén, hanem inkább a volt szocialista országok EU-ba történő belépésének következményeként. Olcsó munkaerő, áron alul megszerzett vállalatok, a belépésre megnyíló hatalmas piac, melyet német kommunikációs cégek által közvetített német tulajdonú kereskedelmi tévécsatornákon, német reklámokon és német üzletláncokon keresztül szálltak meg, s amelyben a posztszocialista ember csak olcsó munkásként, hallgató közönségként és kényszeredett fogyasztóként vett részt. Ukrajnával kapcsolatban is hasonló sémát sejtek, de erről talán majd máskor.
Az elmúlt napok során új felismerés érett meg bennem: Németország maga az Európai Unió, legalábbis kulturális-társadalmi szerkezetében. Azok az ismerőseim, akik itt telepedtek le, egyöntetűen állítják: e táj annyira neutrális, hogy bárkinek jó, miközben készen van. Semmi izgalom, semmi élő szellem, semleges, mint egy pohár víz. Egy ország, amely olyan, mint egy Volkswagen: minden funkciója rendben, minden kényelme adott, mégis lelketlen, szenvtelen, érdektelen és unalmas. Funkcionális eszköz. Innen ered talán még a látszóbeton iránti rajongás is, amely a magyar hétköznapokban is meg-megjelenik. És innen a tömegközlekedés idealizálása, amelyben a precizitás diadalt ül az élet fölött. Az emberek – amennyiben helyiek – robotszerűen közlekednek, szemlesütve, zoknijukat a térdükig húzva, s olykor szinte bocsánatot kérve a puszta létezésükért is.
A német társadalom mintha egyetlen hatalmas tárgyalóterem lenne az itt élők szerint, ahol minden szót és mozdulatot jogi formulák szabályoznak. Mindig mindent meg kell beszélni, mindig mindenről egyeztetni kell, a jogszabályokkal összhangban kell létezni egy átlag hétköznapon, ennek megfelelően pedig mindent részletekben menően egyeztetni kell, hogy holnap is flottul menjen minden, gyorsan kiadjanak egy rendszámot, pontos legyen az adóvisszatérítésre kapott papír és csörögjön a kassza. Mindenkire tekintettel kell lenni, ám eközben úgy általában véve semmit sem kell tudni a világról érdemben, leszámítva azt, hogy vannak a jók és a rosszak. A rossz mindig az, aki domináns, erős, rá tudná erőltetni az akaratát a másikra (vö. győztes alkat) és a jó mindig az, aki elesett, rászoruló, szerencsétlen, rossz sorsú, naiv, esetleg született lúzer (vö. vesztes alkat). A tragédia pedig az, hogy az emberek itt ebből fakadóan többségükben őszintén azt hiszik, hogy tudják, kik a jók és a rosszak, mivel bíznak azokban, akik megmondták ezt nekik. S e leegyszerűsített világlátásban a jó a gyenge, a vesztes, a sajnálatra méltó, míg a rossz az, aki erős, uralkodni képes, határozott. A nyolcvan éve tartó kulturális újraformázás e népet megtanította arra is, hogy német dolgokról beszélni majdhogynem illetlenség. Németország, mint fogalom, kioldódni látszik az emberek tudatából, ők jobbára sokkal inkább európaiak. Itteni ismerőseim, akik magyarok, oroszok, arabok és törökök, azt magyarázzák, hogy Németország ma inkább tényleg „európai”, mint német.
Ha visszatekintünk a történelemre, világos, hogy a Német-Római Birodalom, a Német Császárság, majd Hitler uralma után az Európai Unió képezi a Negyedik Birodalmat. Immár nem páncélos hadosztályokkal hódít, hanem hitelpolitikával, EU-s támogatásokkal (főként német adófizetői pénzből), jogi normákkal, szabályozásokkal, gazdasági hálózatokkal. Mostanra azonban a német nagymacskák is újra megjelentek és sorra égnek ki Ukrajnában. A kulturális és gazdasági terjeszkedés után eljött megint az, amiben mindig elbuktak.
Egyre világosabban látszik, hogy a szólás- és véleményszabadság zászlaja alól kihullanak azok a hangok, akik másképp gondolkodnak. Véleményed és szabadságod addig van, amíg a többieket nem bántod vele. És mivel mindenféle nép él már itt, ezért szépen lassan semmiről sem lehet beszélni, mivel valakit úgyis bántani fog az, amit gondolsz. Az orosz médiumok betiltása után a második legnagyobb német pártot is a tiltás árnyéka fenyegeti. Az ukránok lelki üdvének védelmében pedig Berlin utcáin május 9-én tilos volt orosz és szovjet zászlóval megjelenni, tilos volt katonai dalokat énekelni, a Szent György-szalag viselése is tiltólistára került (mintha március 15-én Berlinben a magyar kokárda lenne tiltott jelkép). A győztesek, kik egykoron megszálltak, addig maradtak, míg gazdasági-politikai okokból önként távozni kényszerültek. Még azt is megengedték, hogy ez az ország újra egyesüljön. Most ugyanez az ország fegyvereket küld ellenük. Vajon lesz-e olyan nap, amikor amerikai zászlót sem lehet majd lengetni Berlinben, ha egy újabb világrendezés úgy kívánja? Például azért, mert az amerikaiak rámennek Grönlandra. Ezután már gondolom a jónéhány amerikai katonai bázis, ami Németország megszállását biztonságát garantálja, hirtelen új funkciót találhat magának. Szép dolog az elmélet, de a gyakorlat valahogy kézzelfoghatóbb dolog. Érdemesebb hozzá igazodni. Valahogy így van ez az országok szuverenitásával is, 2022 óta be is fűzték ennek kapcsán az oktatófilmet az oroszok.
Arab barátommal elbeszélgetve újabb arcát ismertem meg ennek az országnak. A helyiek – mondja – nem hajlandók beismerni a nyilvánvalót. Ő legálisan érkezett annak idején, útlevéllel, vízummal, majd üzletet alapított és azóta is dolgozik. Igen jól beszél németül, ismeri nem csak a jogait, hanem a kötelezettségeit is. És mégis, amikor szóvá teszi, hogy nem lett volna szabad mindenkit ellenőrzés nélkül beengedni, egy német ismerőse alig hallhatóan azt mondta neki: „Te is itt vagy, miért ne jöhetnének mások is?” És ekkor az ismerősöm döbbent arccal annyit mondott, hogy azért, mert ő legálisan, útlevéllel, vízumkérelemmel, majd legális tartózkodásért folyamodva érkezett, aztán pedig üzletelni kezdett és nem segélyeken élni. Még vele szemben is igazságtalanság, hogy neki ezen a folyamaton végig kellett mennie, az „újaknak” viszont nem. Ekkor bekövetkezett némi South Park-béli csend, majd a német beszélgetőtársa így folytatta: „Jó, hát ahány ember, annyiféle sors!” E válasz mögött a realitás teljes hiánya sejlik fel. Ez nem a tisztánlátás, hanem a homály kultúrája.
Bár a Volkswagen-hasonlat még a cég szülőhazáját illetően is rímel, én a svéd IKEA bútoraihoz is tudnám hasonlítani azt, ami ebben az országban az életet jelenti sokak számára. Ezeket nem arra tervezik, hogy az unoka is ezeket használja és költözéskor mindenki cipelje magával a következő lakóhelyére, hanem éppen arra tervezték, hogy néhány évente lecserélje az ember, vagy azért, mert megunja, vagy azért, mert nincs is saját tulajdonú ingatlan, s így állandóan költözik. A folyamatos cserével lehet garantálni a gazdaság pörgetését, miközben éppen a környezetet szeretnék megvédeni a sok szeméttől. De még inkább spórolni szeretnének az energián, ami nem csak az orosz import leállítása miatt drága, hanem valamiféle jobbító szándék is vezérli őket a soha meg nem születendő unokáikra gondolva, miközben egy új termék előállítása és kiszállítása bizony éppen hogy energiát igényel. A régi, megbízható, évtizedek óta létező autó, bútor vagy más holmi viszont csak karbantartást igényelne.
Az én problémám a nyugati középosztállyal nem az, hogy „gazdagok”, hanem hogy üresek. Lelki és szellemi szegények. Nincsenek közös céljaik, nincsen közös hit, közös irány. Az egyéni jólét a legfőbb érték, a fogyasztás a szent cél, az autonómia az új szentség. Az emberek önzők és ez az önzőség szépen lassan beette magát Csehországba, Szlovákiába és Magyarországra is. A fogyasztás lett a minden, az egyén célja. A létezés a többség számára arról szól, hogy olyan körülményekre kell szavazni, amik minél nagyobb és több lehetőséget adnak minél több embernek, hogy aztán az kedvére alakíthassa a saját életét. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebb elvárás legyen vele szemben és sokkal több joga, mint kötelezettsége legyen. Arisztotelész, Tocqueville, Rawls is mesélt erről, nem magamtól találtam ezt fel, valahogy mégsem érzi magát zavarban ettől az ilyen ember. Éljen jól, legyen magas fizetése, jó minőségű állami szolgáltatások legyenek és soha senki se szóljon bele az életébe, amíg betartja a törvényeket.
És ez borzasztó. Milyen élet az, amelyben a legnagyobb követelés a világtól az, hogy adjon meg mindent, és cserébe senki se szóljon bele semmibe? Hol van ebben a szellem, az önmeghaladás, a hivatás? A hedonizmus egyirányú utca, ahol az önzés nemcsak hogy nem bűn, hanem erény. Ez a fajta élet úgy általában véve is egy egyirányú utca (lévén nem születnek gyerekek és az önző embereknek egymással sok közös dolguk nincs), de még a hétköznapok során sem tapasztalni érzelmeket. És az a legijesztőbb, hogy széles tömegek éppen azért költöznek el az ilyen és ehhez hasonló országokba például Magyarországról, mert jól akarnak keresni úgy, hogy a munkán felül azt csinálják, amihez kedvük van, függetlenül a környezetüktől. Nem fel akarják emelni azt, amijük van, mint közösség, annak ellenére, hogy ott nehezebb, hanem le akarják cserélni valamire, ami már kész van. Nem akarnak hinni és megbízni senkiben, nem akarják alárendelni magukat egy nemesebb célnak és a legkevésbé sem akarnak alkalmazkodni egymáshoz, legfeljebb csak elvi szinten. Azzal indokolva mindezt, hogy csak egy életük van. Néha úgy tűnik, mintha a politikai korrektség is elsősorban azért tetszik sokaknak, mert így nincs esély komoly dolgokról beszélni. Nem kell vitázni olyan dolgokról, amikről egyébként sem tudnak eleget és nem akarják magukat kényelmetlenül érezni azért, mert olyan dolgokról beszélnek, amikhez kevesek. Amikor kommentelni kell, ott úgyis elég a lendület meg nevető emoji, aztán akinek több a lájkja az nyert, akkor is, ha ostoba. Ha viszont belemenősen, részletekben menően és hosszasan kellene beszélgetni, az azt eredményezné, hogy megkérdőjeleznék saját alkalmasságukat a közügyekbe történő beleszólásra.
Márpedig valódi, súlyos, komoly dolgokat leszámítva az úgynevezett európai középosztályt kevés dolog érdekelheti. Érdekli a korrupció, amelyet minden rossz eredőjének gondol. Hiszen mi más is érdekelhetné, mint az, amit az állam ad neki? És amikor szólsz, hogy bizony a német vagy az amerikai is lop, csak más a stílus meg más az adott mennyiség, amiből lopni tudnak, ráadásul, utóbbiban ezt lobbipénzként még adóköteles jövedelemként is elismerik, akkor más lesz a fontos. Érdekli még például ezt az embercsoportot a fennálló jogrend megmaradása, ami garantálja addig megszerzett egzisztenciáját és kialakult szokásainak fennmaradását. És rendkívüli módon ugranak minden olyan dologra, amiben egy elesett/szerencsétlen/marginalizált/nehéz sorsú/lúzer/stb. egyén történetében rámutat a gonoszra, aki volt olyan aljas és szemét, hogy erősebbnek, ügyesebbnek, leleményesebbnek vagy dominánsabbnak mutatkozni merészelt.
A kulturális liberalizmussal nekem nem az a bajom, hogy személy szerint nekem nem tetszik, hanem az a bajom, hogy destruktív és pont olyan társadalmat eredményez, mint amilyenről itt, egy drezdai parkban ücsörögve írok. A társadalom, ahol az egyetlen elv az, hogy mindent szabad, ami a másiknak kárt nem okoz, szervezőerő nélküli és mint ilyen, jellegtelen. A totális szabadság negatív definíciója nem generál pozitív közösségi identitást vagy célt. Ez egy paradoxon. Nincs mihez igazodni. És mint minden -izmus, ez is egy ideál, így természetéből fakadóan egy elméleti dolog, a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Például akkor, amikor jönnek a haverok délről és most már keletről is, akik életrevalóbbak, éhesebbek, tettre készebbek, akaratosabbak, kitartóbbak és több gyermeket csinálnak. Egyből nácinak nevezni valakit, aki felhívja erre a rendkívül gyakorlati és igen egyértelmű dologra a figyelmet, meglehetősen szórakoztatónak tűnik éppen abból a városból, amit szenesre bombáztak a britek.
Aztán néhány évtizeddel ezelőtt képeseket voltak mintegy merő jófejségből adni egy keresztet a Frauenkirche tetejére, miután a németek úgy döntöttek, hogy újjáépítik azt. Nem volt egy egyszerű döntés, mert hát mégis csak egy templomról van szó és hát nehogy megsértsenek már valakit, aki más vallású, vagy esetleg nem hívő, szóval előtte jó alaposan körül járták a kérdést, óriási társadalmi egyeztetések voltak meg mindenféle hatástanulmány és vizsgálat, addig pedig járkáltak a romok mellett a város kellős közepén, mert 60 évvel a háború vége után sem takarították el ezeket a romokat.
Érdekes dolog ez a nézőpont. Amikor a szerbek döntöttek úgy, hogy nem távolítják el az egyik lebombázott épületet Belgrád kellős közepén a NATO-bombázások után, akkor valamiért rendkívül propagandisztikus bolondságnak tűnt ez sokak számára errefelé. Az ideák szépnek tetszenek, ám a valóság az, amiben élni kell. És ebben a valóságban úgy tűnik, hogy nem az a legnagyobb veszély, ha valaki hisz egy felsőbb célban, hanem ha már senki sem hisz semmiben. És régen veszve minden, ha már észérvekkel kell magyarázni egy hitbeli meggyőződés szükségességéről. Mármint azon gyermeteg játékszabályon kívül, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt.
A szerző rádiós műsorvezető