Hitler és Marx a Partizán stúdiójában

Sokak szerint a posztmodernnel beléptünk egy ideológiák utáni korba, többé már nem érvényes a politika jobb–bal felosztása és most egészen újfajta szellemi erőtér jön létre. Ez persze nagyrészt illúzió, ahogy a posztmodern is kezd illúziónak bizonyulni. Lassan kiderül, hogy e modernitás utáni korszak nem váltotta be ígéretét, és nem számolt le a modernitás veszélyes tendenciáival, azokat csak szétzilálni és meggyengíteni tudta, de a modernitás alaptendenciájával esze ágában sem volt szakítani. Az politikai nézetek ilyenformán új alakot öltenek. A vélekedések, álarcok, divatok és programok színházi forgatagán ismét átsüvítenek az ideológia szelei. De előbb még egy ideig együtt kell élnünk a múlt századi politikai meggyőződések kiüresedésével, amely a jelenlegi „narratív interregnum” legjellemzőbb tünete.

Ezt a szellemi állapotot legjobban a Partizán stúdiójában kialakult szokások és rituálék szemléltetik. A vendégek mindig fontosnak tartják elmondani, hogy egyszerű munkásemberek gyermekei, ha pedig nem azok, akkor elmondják, hogy ezt picit sajnálják, de nincs ebben semmi szégyen. Mindenki szociáldemokrata beállítottságát hangoztatja, de csakhamar kiderül, hogy ez alatt semmit sem ért, és csak azért ezt mondja, mert ennek pillanatnyilag nincs semmilyen tétje. Ha pedig valódi kérdésekre terelődik a szó, mindenki deklarálja, hogy nincs álláspontja, ő egyszerűen csak jó ember akar lenni. Szimptomatikus volt ebben a tekintetben az elmúlt hónapok egyik médiaeseménye (áleseménye): helyesebben az a bűnbánati rituálé, amit a Partizán celebrált. A Megszólal az exnáci című interjúban egy fiatalembert láthattunk, aki törődött, bűnbánó arccal fejezte ki sajnálkozását „múltja” miatt. Érdekes módon az interjúból éppen az derült ki, hogy a nácik valójában nem is nácik, csak eljátsszák ezt a szerepet a posztmodern nagy színpadán. Lényegében inkább egy szubkultúráról van szó, nem pedig egy politikai álláspontról.

A figyelmes néző arról is meggyőződhetett, hogy a bűnbánó náci sem igazi bűnbánó náci, csupán eljátssza ezt a szerepet a posztmodern nyilvánosság színpadán. Ahogy erre az interjúalany maga is utalt, úgy érezte, mintha pszichológusnál lenne, és végre mentális terheket dobhatna le magáról. Figyelemre méltó, hogy bár sok érv kínálkozott volna, egyetlen érvet sem tudott felhozni saját korábbi nézeteivel szemben, csak arról beszélt, hogy immár megváltozott, és rendkívüli módon szégyelli korábbi politikai önazonosságát. Az önkritikának ez a kritikátlan formája valójában sokkal ijesztőbb, mint ezer vigyázzban álló germán panteista, ijesztőbb, mint a földszellem összes vérlovagjának együttes csatakiáltása, mert a Partizán stúdiójában bemutatott bűnbánati ceremónia valójában a tulajdonságok nélküli ember, a végtelenül manipulálható tömeg sokkal veszélyesebb alakzatait idézi elénk. Nincs szükség valódi számvetésre, nem kell valódi erkölcsi vagy politikai kérdésekről beszélni, ha mindig kéznél van a pszichológia, amelynek segítségével mindent meg lehet magyarázni.

Az interjú végén fel is vetődik a döntő kérdés: „– Hogyan határoznád meg a jelenlegi ideológiádat?” Az alany erre a következőképpen válaszol: „– Sehogy. És megadom magamnak úgymond erre a jogot, hogy sehogy nem határozom meg saját magamat.” Igen tanulságos ez a vallomás! Jóllehet, az önmagát sehogyan sem meghatározó ember a posztmodern büszkesége és állítólagos biztosítéka minden totalitárius fenyegetéssel szemben, valójában pontosan ez a típus volt a totalitarizmus igazi alapanyaga. Nem a náci, kommunista vagy bármilyen más ideológiai elkötelezettség idézte elő a 20. század tragédiáit, hanem azok az embertömegek, akik kollektív fokon is megadták maguknak a jogot, hogy sehogyan se határozzák meg magukat; mert belőlük lett a totalitárius pártok hatalmát biztosító (kényszerrel páncélozott) konszenzus legfőbb támasza. Ez az a probléma, amelyre a posztmodern gondolkodás teljes mértékben vak, és amelyre a lélekbúvárkodás segítéségével nem lehet választ adni. Elvégre Le Bon tömeglélektanát is már jó régóta ismerte mindenki, amikor Hitler és Sztálin hatalomra jutott. A totalitarizmus igazi ellenszere tehát nem a pszichologizálás, hanem a politika elvének helyreállítása lehetne.

A politikai elvtelenség kultusza nyilatkozott meg akkor is, amikor Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke látogatott el a Partizán stúdiójába. Surányi sajnálkozását fejezte ki, amiért eltávolították a Corvinus Egyetem aulájából Marx szobrát. Ez a kijelentés akár politikai állásfoglalásként is értelmezhető lenne. Ám Surányi ezen a ponton rögtön maszatolni kezd: „Az egyetemen elkezdtem olvasni eredeti Marxot. Egy zsenivel állunk szemben, akinek a politikai nézeteit persze radikálisan elutasítom, és nem vallom sajátomnak. De közgazdászként, tudósként elképesztő hozzájárulást adott az egyetemes közgazdasági gondolattörténet fejlődéséhez.” Ezután a következő szavakkal folytatja Marx gondolkodásának depolitizálását: „Több évtized közgazdászhallgatói nem úgy tekintettek Marxra, mint egy politikai útmutatást meghatározó személyre, hanem egyszerűen, mint egy komoly gondolkozóra.” Ez a posztmodern legnagyobb hazugságának színrevitele.

Láthatjuk, hogy az „exnáci vezető” mellett Surányi György is a posztmodern magyar hangja kíván lenni, mert ő még Marxról is be tudja bizonyítani, hogy politikai szempontból irreleváns. Azt hiszi, az „eredeti Marx” olvasásával büszkélkedve már behízelegte magát a szertartásmesternél. Pedig csak azt bizonyította be, hogy nem érti Marx gondolkodásának lényegét. Ismét csak egy hitvány színjáték tanúi vagyunk: az interjúalany elmondja, hogy Marxot a politikával szemben heteronóm gazdaságelmélet fölkent prófétájaként kell tisztelnünk, de az már nem zavarja, hogy Marx épp a politika és a gazdaság szféráinak különválasztása ellen lázadt. Ugyanilyen abszurd, amikor az értékekre alapozott bölcselet gyilkos kritikáját megfogalmazó Marx munkásságát Surányi rezzenéstelen arccal minősíti „értéknek”, és saját apjáról is ugyanilyen természetességgel jelenti ki, hogy bár a kommunista párt tagja volt, sohasem vált belőle meggyőződéses kommunista. Íme tehát a meggyőződések nélküli ember, aki a színfalak mögül lopakodott a 20. század színpadára. Íme az igazi probléma. Mert el kell ismernünk, hogy a totalitárius ember sokkal ijesztőbb, mint bármilyen a totalitárius ideológia.

Nem különös? Surányi „eredeti Marxot” olvasott és mégis elkerülte a figyelmét, hogy Marx „eredetisége” abban áll, hogy egy politikai mozzanatot vitt a gazdaságelméletbe és ezáltal széttörte annak kereteit. Politikai öntudattal akarta felruházni a társadalom szubaltern osztályait, és a politikai ágenssé formált proletariátus forradalmával akarta megszüntetni a tőke minden emberi viszonyt meghatározó medialitását. Marx célja tehát nem antipolitika volt, hanem ha úgy tetszik, antiökonómia. Számára az igazán döntő forradalom egy apokaliptikus roham lett volna, amellyel az ökonómia keretei közül kiszabadult ember egy teljesen új politikai világban találná magát – kitörve a csereérték által meghatározott emberi viszonyok köréből, realizálva a használati érték közvetlen valóságát. Erre fel a huszadik századi diktatúrák által letört politikai autonómiák és a totalitarizmus ellenszereként további depolitizálást szorgalmazó posztmodern liberalizmus után jön Surányi és kijelenti: az „eredeti Marx” nem politikai iránymutatása miatt érdekes, hanem mindössze azért, mert „elképesztő hozzájárulást adott az egyetemes közgazdasági gondolattörténet fejlődéséhez.” Most sírjunk vagy nevessünk? Tényleg nehéz eldönteni.

A Partizán stúdiója vált az effajta posztmodern füllentések, a színlelés és a kritikátlan önkritika ideális színpadává. Mint látjuk, még Hitler is ide jár pszichológushoz, Marx pedig itt adja tudtunkra, hogy nincsenek említésre méltó politikai nézetei, gondolkodásának igazi „értékét” a közgazdasági gondolattörténethez való hozzájárulása jelenti. Valóban úgy tűnik, mintha teljesen kiüresedtek volna a politikai álláspontok és a politika helyén egy ócska színjátékot látnánk. De az eszmék bosszúja elkerülhetetlen. Minél tovább játsszuk a bűnbánó Hitler és az apolitikus Marx szerepét, annál könyörtelenebb módon fog visszatérni a politikai valóság, amely az emberi természet eltörölhetetlen velejárója. Ahogy Horatius írja: „A természet visszatér, ha vasvillával űzöd is el.” Végül az is kiderül majd, hogy Hitlernek és Marxnak az elvtelenség apoteózisán kívül még számos alternatívája is van. Erre a posztmodern utáni pillanatra talán már nem is kell olyan sokat várnunk.

A szerző eszmetörténész