A demográfia súlyos kérdés a fejlett országokban, így hazánkban is: a társadalom elöregedése, a népesség csökkenése. Kevés a születő gyermek, a jobb életkilátások miatt tovább élő idősek mellett. A statisztika által érzékeltetett tény, hogy az elköteleződés csökken. Ez megmutatkozik a házasságban élők alacsonyabb arányában, a házasságot felvállalók csökkenő számában, a válások nagy arányában.
Mivel korunk embere képes befolyásolni termékenységét, legalábbis, hogy akar-e gyermeket, a gyermekvállalás döntés kérdése lett. Több gyerek a társadalom kevésbé képzett rétegeiben születik. A társadalom az individualizmus által erősen befolyásolt. A materialista életfelfogás maximális jólétre törekvése mellett minden áldozatvállalás fölösleges tehernek tűnik. A gyermekvállalás pedig elkerülhetetlenül áldozattal jár. Nemcsak anyagi, de elsősorban életviteli szempontból. A gyermek kötöttséget jelent, foglalkozást igényel. És mindemellett természetesen, anyagi ráfordítást is.
Mindezek alapján elég jól megadható a születő gyermekszám csökkenésének magyarázata. Annál nehezebb megfogalmazni, hogyan lehet ezen segíteni?
A ma divatos zöldszemlélet azt sugallja, hogy „jó a fogyás”, a Föld már nem bír el ennyi embert. De nincs eléggé kiemelve, hogy a növekedés a fejlődő országokban tapasztalható, míg a hagyományos európai civilizációban csökken a születések száma. Ha ez a népességi vákuum vegyes ideológiai szocializációjú népességet szippant be, az európai civilizáció fokozatosan eltűnik. Kevés szó erre az, hogy kár lenne érte! A globalizáció uniformizáló ereje, sajnos, tör előre. A keresztény gyökerű civilizáció különösen nagy veszélyben van, az agresszív egyéb ideológiákkal szemben. De amiatt is, hogy a vallási közömbösség a kontinens társadalmaiban meglehetősen magas fokú. S nem látszik még egy erőteljes, közös európai humanista civilizáció létrejöttének a formálódása.
A mai generációk nagyobb része csak a jelenben él. Nincs életstratégiája. Nincs elképzelése, hogy miként akarja végigélni az életét. Nem is szeret arra gondolni, mi több, gyakran nem is teszi meg, hogy valóban van az életnek vége... A köztes időben pedig a gyermek nem szükséglet. Csak egy lehetőség, ha valakinek van lelki szükséglete utód iránt. Öröm babázni egy kicsivel; jó érzés a gyermekektől kapott szeretet, ragaszkodás. Természetesen, ha nem úgy sikerül a dolog, mint tervezték, akkor sokszor teherré válik. A kamaszokat, akik törvényszerűen lázadnak a szülők ellen, a modern Nyugaton gyakran elküldik otthonról. Vagy maguktól elmennek. Akár, már 16 évesen is. Ha erre anyagilag nincs mód – nálunk például –, akkor bizony feszültségek fészkévé válhat az otthon. Pontosabban: a szülők lakása. Hiszen otthonná csak azáltal válna, ha az örömteli és küzdelmes közös emlékek szeretettel összekapcsolnák a család különböző tagjait, generációit.
Korábbi századokban a gyermek volt – főleg a paraszti családokban – a társadalombiztosítás. Ők gondozták, tartották el idős, beteg szülőiket. Nem is volt könnyű a gyerekeket felnevelni, munkaképes korukig. Minap átnéztem családtörténetünkről történész fiam által készített tanulmányt, és összeszorult szívvel láttam, hogy az 1800-as évektől kezdve, a család csongrádi ágában három generációban, mindig legalább kilenc gyermek született. És csak három élte meg a felnőttkort. Nagyanyánk családjában pedig tizenkét gyerekből éppen a fele maradt életben. Látni kell, hogy a gazdaság eltartóképessége szempontjából nem is volt elképzelhető sok gyermek megmaradása.
Nagy eredmény, amit az egészségügy fejlődésével az emberiség elért. Óriási dolog, hogy az anyáknak nem kell számtalan gyereket kihordani, megszülni – és eltemetni... De az, hogy ma már sokan nem akarnak, akár egyet is felvállalni, bizony szomorú. Ráadásul, nemcsak akaratlagos gyermektelenség van. A meddőség is népbetegség lett. Sőt sok olyan fiatal van, aki szeretne gyereket, de nem talál elköteleződésre hajlamos társat.
Mindezen csak komplex intézkedés-rendszer segíthet, s az is csak talán. Az individualista, haszonorientált társadalmi légkör nehezen változtatható.
Mindenesetre a közvélemény tudatos formálása fontos lenne. Sok észszerű javaslat fogalmazódott meg e téren; az apaság, mint hivatás megbecsülése például, hiszen a legnagyobb „hiány” valóban a felelős férfiakban van. Az általános műveltségi szint emelése nélkülözhetetlen, és rendkívül hasznos az egyházak pozitív hozzáállása. Gátat kell továbbá vetni a közbeszéd eldurvulásának, hiszen a szívből szól a száj. Ízlésformálónak kellene lennie a közösségi médiának, mert a szexuális szenny terjedése képben-szóban akadálya a hűséges párkapcsolatoknak. Anélkül pedig nehezen lehet egészséges lelkületű nemzedéket nevelni. Mindez óriási feladat.
De fontos intézményfejlesztési lépéseket azért meg lehetne tenni. Ilyen a fiatalok kisközösségeinek támogatása, a nagycsaládos főállású anyaság kiemelt elismerése, a családi életre nevelés beillesztése az oktatásba, a nyugdíjrendszerben a gyermekponton alapuló nyugdíjelem bevezetése, tanultsági szinthez kötve. A gazdaságpolitika az olcsó bérlakások létrehozásával segítheti a családalapítást a fiataloknál. Az építési szabályzatok előnyben részesíthetik a több generáció lakhatására alkalmas építményeket. (Fontos, hogy az idősebbek tudjanak segíteni a fiatalabbaknak.) Munkaügyi szabályozásban megoldható a családosok kedvezőbb helyzetbe hozása. A gyermekjóléti intézmények, óvodák, bölcsődék további fejlesztése, a megfelelő humánerőforrás képzésével, és így tovább.
Mindehhez átfogó, országos koncepció szükséges, és a helyi szintek kezdeményező képességének bátorítása, segítése. Nem lehet ezeket a feladatokat a szubszidiaritás elve nélkül megvalósítani.
Nem vagyunk tétlenségre kárhoztatva! És nemzetünk megmaradásáért meg kell tennünk minden lehetséges lépést.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
