A lengyelek akarva-akaratlanul, de megint felborzolták a kedélyeket a volhíniai mészárlás ügyében. A második világháború alatt a náci német megszállókkal kollaboráló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tagjai, az egykor Lengyelországhoz tartozó volhíniai körzetben megtámadtak 150, többségében lengyelek lakta települést, és legalább 200 ezer embert, főként öregeket, nőket és gyerekeket a legbrutálisabb módon lemészároltak.
A volhíniai mészárlás komoly érzelmi hullámokat vert azon a minapi Olsztynban tartott campusfórumon is, amelyre Rafał Trzaskowski meghívta Dmitro Kuleba ukrán külügyminisztert. Azt nem tudjuk, hogy Varsó liberális főpolgármesterének mi köze volt az észak-kelet-lengyelországi interaktív rendezvényhez, de mint utólag kiderült, nem volt igazán jó ötlet Kulebát meghívni. Valószínűleg más ukrán hivatalos résztvevő meginvitálása sem okozott volna megnyugvást a lengyelek körében. A rendezvény célja ugyanis az volt, hogy elősegítse a lengyel és az ukrán társadalom közeledését egymáshoz.
És akkor a hallgatóság köréből valaki szót kért, és feltette a lehető legkellemetlenebb kérdést, pestiesen szólva, belecsapott a lecsóba. A „kellemetlenkedő” lengyel résztvevő azt firtatta, hogy Ukrajna mind ez idáig miért nem engedte meg a volhíniai mészárlás áldozatainak exhumálását és méltó temetését?
A két társadalom közelítésének célja egy pillanata alatt szertefoszlott. De nem csak a kérdéstől, hanem még inkább a választól. Kuleba ugyanis kijelentette, hogy a rendezvény résztvevőinek tudniuk kellene, hogy 1947-ben a lengyel hatóságok, a „Wisla” hadművelet keretében 140 ezer ukránt telepítettek ki lakóhelyükről, és attól távolabb, éppen Olsztyinban kellett új otthont keresniük. Az ukrán diplomácia vezetője a lényegre törő kérdésnek az élét akarta elvenni, azzal, hogy a lengyeleket is kegyetlenkedéssel vádolta meg.
Kész csoda, hogy erre a válasznak nevezett „vádbeszédre” nem tört ki tettlegességig fajuló botrány. A „Wisla” hadművelet ugyanis éppen az UPA-nak, a kérdéses területen partizánharcot folytató egységeivel szimpatizáló polgári lakosság „átrendezését” célozta. Ezen nem lehet csodálkozni, mert a volhíniai mészárlásban nem csak az UPA, hanem az ukrán polgári lakosság is részt vett, nemegyszer a szomszédok estek neki a lengyeleknek.
Az, hogy Kuleba ezt nem tudta, vagy „újragondolta” a történelmet, tulajdonképpen mellékes is. A lényeg az, hogy a jelenlegi ukrán elit felvállalta a második világháború ukrán náci kollaboránsokat, köztük annak vezetőjét, Sztepan Banderát is. Sőt az oroszellenesség jegyében tematizálta, napi aktualitássá tette a németekkel szorosan együttműködő UPA tetteit. Ukrajnában ma szó sem esik a népirtásról – a lengyel szejm határozatban minősítette így az 1943 nyarán elkövetett volhíniai mészárlást –, hanem az oroszok elleni fegyveres harcot emelik ki. Az, hogy ez a náci Németország oldalán történt, a hivatalos Ukrajna elhallgatja.
Ez olyan kellemetlen eseményekhez vezethet, mint a tavaly októberi ottawai „incidens”. A kanadai parlament ülésén, Zelenszkij urán elnök és Trudeau kanadai miniszterelnök kétszer is állva tapsolta meg azt a Jaroszlav Hunkát, aki a második világháború alatt az SS 14. Waffen Grenadier hadosztályában szolgált és ez az egység bizonyíthatóan több száz ártatlan polgári személy megöléséért felel.
Az egész kérdéskör teljes „kicsavarására” jellemző, hogy a kanadai törvényhozás alsóházának elnöke, Anthony Rota úgy mutatta be Hunkát, mint a második világháború ukrán–kanadai háborús veteránját. Rota vagy nem járt iskolába, vagy hiányzott a történelemórákról, esetleg nagyon feledékeny, de az is elképzelhető, hogy mentálisan retardált.
Valószínűleg egyik esetről sincs szó, hanem arról beszélhetünk, hogy a napi politikai szinten jelentkező oroszellenesség minden eddigi erkölcsi normát felülír, és gyakorlatilag ez a kanadai politika részévé vált. Ha ez nem így lenne, akkor Kanada eleget tett volna Oroszország kiadatási kérelmének, de nem ez történt, Jaroszlav Hunka nyugodtan élheti aggastyán napjait a tengerentúlon.
Mindez senkit nem érdekel a globális Nyugaton, mert az a vágyvezérelt, illuzórikus elképzelés, hogy Oroszországot le lehet győzni és feldarabolni, majd természeti kincseit birtokba venni, minden morális szempontot háttérbe szorít.
Ehhez pedig szükséges a múltat elhallgató és meghamisító Ukrajna.
A szerző főmunkatárs