Harmadik világháború

A magyar miniszterelnök egy interjúban arról beszélt, hogy a most zajló konfliktusok talán már a harmadik világháború első összecsapásai, és hogy a legfőbb törekvésünk csak az lehet, hogy mi, magyarok kimaradjunk belőle. Mivel a világháborúnak mint fogalomnak nincs egzakt definíciója, érdemes lenne eltöprengenünk arról, hogy milyen hatalomtektonikai okok miért és hogyan vezetnek világháborúhoz, és hogy egyáltalán lehet-e, s ha igen, akkor miként, kimaradni belőle.

Ma természet adta módon beszélünk első és második (most pedig már harmadik) világháborúról, ám maga a kifejezés csak 1942-ben született meg, amikor világossá vált, hogy az amerikai–japán konfliktussal valóban világméretűvé vált a háború. És egyúttal az is nyilvánvalóvá lett, hogy az addig egyszerűen csak „Nagy Háborúként” emlegetett, 1914-ben kirobbant konfliktusnyaláb volt az első, így az 1939-ben kezdődő, de „csak” 1941–42-ben beélesedő konfliktus a második a sorban. Ám a 20. század két (vagy legalábbis látványtechnikailag kettőnek látszó) világháborúja valójában egyetlen „harmincéves” háború (a közepén két évtizednyi fegyverszünettel), és ha kinyitjuk a történelmi optikát, akkor az is láthatóvá válik, hogy a „világháborúk” attól „világ” háborúk, hogy hatalomtektonikai értelemben világbirodalmak összecsapásai. És ebben az értelemben minden világbirodalom-váltás kikerülhetetlenül világháborúval jár.

A modern Nyugat soha nem volt egységes birodalom, hanem a Nyugaton belüli dominanciáért – és ami ezzel egyet jelentett az elmúlt fél évezred során, a világ feletti uralomért – rendszeresen egymásnak feszülő nemzetállamok komplexumaként működött. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy a világbirodalom uralmi elitje, ha úgy adódott, a saját nemzetállami talapzatát is brutálisan kifosztotta, mint ahogy most az Amerikai Egyesült Államok nevű világbirodalmi „felépítmény” teszi a nemzetállamával. Portugálok, spanyolok, hollandok, franciák, britek és az elmúlt évszázadban amerikai elitek töltötték be a világbirodalmi státuszt, és az évszázadonként kikerülhetetlenül bekövetkező világbirodalom-váltás mindig világháborúval járt.

Kivéve az elsőt a portugál–spanyol „őrségváltásnál”, amikor VI. Sándor pápa „békésen” kettéosztotta a világot spanyol és portugál részre, és így a világháború elkerülhetővé vált. Akkor még nem volt csúcsra járatva a liberális demokrácia, így a világot nem kérdezték meg arról, hogy akar-e spanyol és portugál részre „osztódni”, amiből aztán számos elég sajátos következmény adódott.

A következő világbirodalom-váltás, a spanyol birodalom lehanyatlása és a holland világbirodalom felemelkedése azonban már egy olyan többdimenziós világháborúba torkollott, ez volt a harmincéves háború 1618 és 1648 között, ami az akkori Európához mérten emberéletekben és anyagi vagyonban mérve is nagyobb pusztítást hozott magával, mint a 20. század „harmincéves” háborúja 1914 és 1945 között.

A holland bukás után következett a francia világbirodalmi kísérlet a Napkirálytól Waterlooig, ami szintén sok millió halálos áldozattal járó világháborúval ért véget, és nyitotta meg az utat a Brit Birodalom felemelkedése előtt.

Az első és második világháborúként emlegetett „csinált” konfliktusokra azért volt szükség, mert a német birodalmi elitek úgy vélték, hogy az újabb évszázad a német világbirodalom évszázada, és nem Amerikáé. És mivel a háború első szakaszából nem okultak, így gyanútlanul sétáltak bele abba a csapdába, amit „harmadik” birodalmuk színlelt engedélyezésével a globális hatalmi rendszer állított nekik. Hasonló logikával csalták csapdába és számoltak le az orosz világbirodalmi aspirációkkal is. Ám a jelek szerint egy évszázad nyomán a birodalmi elitek negyedik generációja már olyan degenerációként mutatkozik meg, amely kikerülhetetlenné teszi a bukást, így ez most Amerikával is megtörténni látszik.

De míg az előző világbirodalom-váltásokat kísérő világháborúk során egyértelmű volt, hogy ki lesz a következő világbirodalom (a németek és oroszok történelmileg komolytalan kísérleteitől eltekintve), most minden eddiginél bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb a helyzet. Nem az történik, hogy a modern Nyugat egyik világbirodalmát felváltja egy másik nyugati nemzetállamra épített újabb világbirodalom, hanem valami „más”. De hogy mi ez a „másság”, arra vonatkozóan csak elég bizonytalan feltevéseket fogalmazhatunk meg. Azt sem zárhatjuk ki, hogy a Nyugat, a nyugatias modernitás egész világrendszere van széthullóban így a kialakulóban lévő világválság sokkal mélyebb, a következmények sokkal drámaibbak lehetnek, mint eddig bármikor. Az így kialakuló világháború pusztító hatása is ehhez illeszkedik majd.

A világháborúból való „kimaradásunk” érdekében ugyan valóban mindent meg kell tennünk, de ez valószínűleg nem értelmezhető, hiszen a közepén vagyunk annak az „aktív zónának”, amely ennek a javában zajló újabb világháborúnak a tektonikai törésvonala. „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet” – hangzik az erdélyi fejedelmek híres intelme, és most is ez a feladat. Kimaradni nem tudunk, mert a világot irányító „nem létező” erő ezt aligha engedi meg számunkra, de minden létező anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi energiánk összpontosításával arra törekedni, hogy „mentsük, ami menthető”.

Nem tudtunk kimaradni a Mohácshoz és Trianonhoz vezető világháborúkból sem, de ebből okulva képessé kell válnunk arra, hogy egy ezekhez hasonló mélységű harmadik nemzeti tragédia ne következzen be, és ez talán még nem lehetetlen.

A szerző közgazdász