Húsz év EU

Húsz év egy ember meg persze egy ország életében is elég hosszú idő ahhoz, hogy kicsit megálljunk és eltöprengjünk azon, hogy valójában mit is jelentett az a két évtized, amióta az Európai Unió tagjai vagyunk.

Mielőtt ebben belevágunk, érdemes talán egy olyan epizódot megemlíteni, ami közvetlenül az Európai Unióba 2004-ben felvett nyolc ország befogadása előtt következett be, 2003 tavaszán. Az amerikai birodalom akkor szállta meg primitív hazugságokra hivatkozva Irakot, és ehhez persze az egész világot szimpla legitimációs forrásként próbálta használni. Ám elég meglepő módon a francia elnök, Jacques Chirac és a német kancellár, Gerhard Schröder igen határozottan elítélte az amerikai birodalmi intervenciót, mint a világ hatalmi egyensúlyát komolyan veszélyeztető lépést. Ennél csak az volt meglepőbb, hogy a felvételre váró nyolc ország, köztük Magyarország kormányai egy közös memorandumban határozottan támogatták az amerikai birodalom agresszív fellépését.

Ez talán azért lehet fontos eleme az elmúlt húsz év értékelésének, mert kiderül belőle, hogy az Európai Unió uralmi struktúráit már húsz évvel ezelőtt is az amerikai globális birodalmi érdekekhez való viszony határozta meg. Vagyis az, hogy képes-e megfogalmazódni egy, a globális térben önálló értelmezési keret és fogalomkészlet, amely Európa számára lehetővé teszi önazonosságának képviseletét, vagy egyszerű kollaboráns struktúraként egyfajta Európában elhelyezkedő, de az amerikai birodalom hajtószíjaként működő gépezetként értelmezhető mindez.

Hogy érthetőbb legyen az elmúlt húsz év látványos szellemi lejtője, amelyen Európa elitjeit ma már ellenállás nélkül rugdalja lefelé az amerikai birodalom, érdemes ebből a szemszögből röviden áttekinteni az egész elmúlt hetven év folyamatait. Hetven évről beszélhetünk, hisz az Európai Szén- és Acélközösség, amely 1951-ben jött létre, valójában az európai integráció első képződménye volt, melyet az ötvenes évek végén az Európai Gazdasági Közösség létrehozása követett.

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az ötvenes évektől a kilencvenes évekig bezárólag az amerikai globális birodalom számára az európai integráció látványos sikerességének elősegítése legalább három okból volt nagyon fontos. Az egyik egy általános globális hatalomgazdasági ok, miszerint minden integráció, ami evidens módon növeli a rendszer komplexitását és konnektivitását, az azért pozitív fejlemény a globális tőkestruktúrák számára, mert csökkenti a fajlagos költségeket, ezzel növelve a globális profitábilitást, így a globális birodalomnak is eminens érdeke. A másik fontos ok, ami miatt a birodalom fontosnak látta az európai integráció sikerességét, az a szó szoros értelmében egy látványtechnikai elem. A gazdag és rendezett, sőt gyorsan gazdagodó európai integráció vonzó kirakat volt főként Kelet-Európa „rab népei” számára, de az ötvenes, hatvanas, sőt részben még a hetvenes évek során Európa déli perifériája számára is. És végül, de nem utolsósorban a NATO, mint az amerikai birodalom katonai ütőereje, amely szemérmesen „Európába csomagolta magát”, pontosan tudta, hogy ezt a legitimációs funkciót sikeresebben és látványosabban tudja üzemeltetni egy vonzó Európa képével.

Vagyis az európai integráció sikeressége csaknem fél évszázadon át amerikai birodalmi érdek volt. Ám a kilencvenes évektől – és mint láttuk, az ezredforduló után – ez a viszony gyökeresen megváltozott. A globális tranzakciós költségek csökkentése egyre inkább egy Kína nevű új globális hatalomgazdasági szereplő ellenőrzése alá került, sőt az ennek nyomán egyre látványosabb német–orosz–kínai eurázsiai együttműködési rendszer már kifejezetten az amerikai birodalmi hatalomgazdasággal szemben, sőt annak rovására kezdte csökkenteni a világüzemeltetés fajlagos költségeit. Európának az amerikai birodalmi legitimitást alátámasztó „kirakat” szerepe érdektelenné, mi több, kontraproduktívvá vált, így a klíma, a migráció, a gender rejtett háborúival, majd az orosz–ukrán háború kiprovokálásával, vagyis egy nyílt és véres háborúval éppen ennek az ellenkezője, Európa identitásának lerombolása, az anarchia és káosz gerjesztése vált a fő amerikai birodalmi céllá. A NATO pedig nyíltan Európa maradék erőforrásainak az amerikai birodalmi katonai ütőerő „fejlesztésére” fordításának kikényszerítőjévé, paradox módon éppen magának Európának a biztonságát leginkább veszélyeztető gépezetté vált, s egyre inkább ezzé válik.

Vagyis az az általános anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulás, ami az Európai Uniót éppen az elmúlt húsz év (tehát a tagságunk) óta jellemzi, elsősorban az amerikai birodalom hanyatlásának, degenerációjának és ebből következő destruktív szándékainak a következménye.

Chirac és Schröder 2003-as bátor fellépése azért persze azt is jelezte, hogy Európa elitjeinek szellemi állagát ugyan valóban az amerikai birodalom határozza meg, de a cinikus kollaboráns behódolással szemben – legalábbis elvileg – létezik egy másik stratégia is, a bátor s határozott szembefordulás, Európa önazonosságának bátor vállalása minden, a földrészünk legmélyebb identitását meghatározó kérdésben. Ehhez persze tudás, bátorság és becsület kellene, hogy csak a legfőbb erényeket említsük.

Húsz éve fennálló EU-tagságunk mérlegének legfőbb tanulsága éppen ez. Vagyis, hogy lelki, erkölcsi, szellemi energiák nélkül nincs esély e lepusztulási lejtőn való megállásra. Magyarország az egyetlen tagország, amely legalább arra képes, hogy nevén nevezze mindezt. A választások majd eldöntik, lehet-e esély ennél kicsit többre is.

A szerző közgazdász