Az ünnep szent, így az ünneprontó szentségtörő

Az emlékezetpolitikai diskurzus szerves része a demokráciának, így legitim, ha egy politikus október 23-án párhuzamot von a múlt és a jelen között. Ám vannak morális határok, amelyeket – sajnálatos módon – a baloldal az elmúlt években rendre áthágott.

Megfelelő viselkedés, méltóságteljes testtartás, a kulturált emberi kapcsolatok megőrzése és a politikai ellenfelek emberi méltóságának tiszteletben tartása – mind-mind morális demarkációs vonalat jelent egy-egy megemlékezésen felszólaló vezető politikus számára. Aki ezt nem érzi vagy nem érti, az vagy hazudik, vagy menthetetlenül neveletlen. Pontosabban olyan szélsőséges politikai szereplő, akitől illik elhatárolódni. A szabad véleménynyilvánításnak ugyanis vannak korlátai, kiváltképp, ha nemzetünk hőseit idézzük meg

Amit október 23-án Karácsony Gergely főszónoklatával a baloldal egy része „forradalmi tüntetés” címszó alatt bemutatott, az minden volt, csak méltó megemlékezés nem. Ahogy a Gyurcsány Ferenc szűk körben előadott, fenyegető hangnemű beszéde is túl van a jó ízlés határán. Nem is beszélve arról, hogy a 2006-os rendőrterror miatt a bukott miniszterelnöknek bölcsebb és tisztességesebb lenne ilyenkor hallgatnia. (De miként is lehetne tisztességes az, aki máig nem kért bocsánatot az áldozatoktól?)

Mikor október 23-án az úgynevezett civil tüntetők megtapsolják a káromkodást, és verbálisan fenyegetőznek a színpadon, akkor ünneprontásról, valójában szentségtörésről beszélünk. Amikor a felszólalók részéről elfogadottá válik a dehumazinálás és a politikai ellenfelek emberi méltóságának megsértése, akkor átlépnek minden olyan határt, amelyben a rendszerváltoztatás óta konszenzus élt.

Karácsony Gergely pedig részvételével legitimálja a szélsőséges szentségtörést.

Persze az okok érthetőek. A főpolgármester már a nyolc hónap múlva esedékes választásokra figyel, és mivel nincs mögötte valódi társadalmi beágyazottsággal bíró párt, így máshol akar erőtartalékot felmutatni. A baloldali pártok még határozottan nem nyilvánították ki, hogy támogatják az újrázását, így szükség van egy valódi alkupozícióra, amelyet az úgynevezett pedagógustüntetők segítségével szeretne megteremteni. Nem is beszélve arról az anomáliáról, hogy ha a Párbeszéd szervezett volna ’56-os rendezvényt, akkor még fele ennyien sem lettek volna kíváncsiak a főpolgármester mondandójára.

A múltunk mindenesetre csordultig van hősies történetekkel és bátor szereplőkkel. Ám ami elmúlt és értékes volt, azt kötelességünk ismét a közösség szellemiségébe helyeznünk. Ezért tartunk ünnepeket, megemlékezéseket. Az 1956-os szabadságharc ma is fontos értékekre tanít minket. Hazaszeretetre, önfeláldozásra, bátorságra és küzdeni tudásra. Mily aktuális felsorolás ez a válságokkal megtépázott Európa szélén! Így nemcsak azért emlékezünk meg egy-egy történelmi hőstettről, katarzisról vagy tragédiáról, mert a kenyér mellett a cirkusz (vagy a hosszú hétvége) is kell a népnek, hanem mert az egyén identitását erősítő normákat teszünk ezáltal élővé.

Mindezek után csupán az maradt a kérdés, hogy mire képes még az a politikus, akinek a nemzeti ünnep sem szent? Meddig hajlandó elmenni az a vezető, aki kész elrontani mások méltóságteljes megemlékezését? Mit várhatunk attól, aki viselkedésével meggyalázza hőseinket?

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője