Migráció szárazon és vízen

A Vos-Pace holland vontatóhajó legénysége az Atlanti-óceánon menekültek egy csoportját felvette a fedélzetére. Ott hánykolódtak szerencsétlenek az óceánon, a többszörösen megterhelt rozoga csónakban. A hollandok segíteni akartak rajtuk. Útközben a hajó még két csónakot vett észre, azok utasait is felvették a fedélzetre. Ekkor még marokkói vizeken jártak. A kapitány a marokkói hatóságokkal történt konzultációt követően úgy döntött, hogy hozzájuk viszi vissza a hajótörötteket. A helyzet ezután eszkalálódott: a menedéket keresők késsel támadtak a legénységre, és fennállt a veszélye, hogy akár el is rabolják a hajót. Ezért Marokkó helyett Fuerteventurán tették ki a vízből kimentett potyautasaikat. A kikötőben már a spanyol gárda várt a lázadókra, a kilenc hangadó késest letartóztatták, de a többieket szabadon engedték. Összesen hetvennyolcan voltak.

Úgy látszik, Lampedusa és Olaszország megtelt, mert az afrikai migránsok újabb célpontjává a Kanári-szigetek váltak, ott kötnek ki a túlterhelt csónakok vagy az NGO-cirkálók. A spanyol hatóság október első három napján 1280 „menekültet” számolt össze. Ha ez így folytatódik, hová mennek majd a Kanári-szigetek helyett a nyugalomra vágyó németek?

Jó lett volna, ha felvételek készülnek a késes lázadásról, és azt bejátsszák a granadai EU-csúcstalálkozó résztvevőinek. Bár lehet, hogy azok azt gondolták volna, filmet látnak, a műveltebbje a Bounty hadihajón történt bajonettes lázadásra is asszociálhatott volna. De attól tartok, hogy az európai elit többségének a Bounty csak a kókuszos amerikai csokoládét jelenti.

A tengeri migránsútvonal a dél-európai országokat terheli, és a hajózási törvények miatt kötelesek kimenteni a hajótörötteket, a parti őrség pedig köteles kikötési engedélyt adni a hajók számára. Egy évtizede jól bevált forgatókönyve van a Földközi-tengeren zajló migrációnak. Ahogy a lélekvesztő elhagyja az afrikai partokat, az embercsempészek vészjelet küldenek, és az egész véletlenül éppen arrafelé cirkáló embermentő NGO-hajók azonnal a helyszínen teremnek. Felveszik a fuldoklókat, aztán ahelyett, hogy a legközelebbi (afrikai) kikötőbe vinnék őket, elhajóznak velük az európai uniós kikötőkig. Az NGO-hajókat az embermentésre specializálódott német, holland, norvég és egyéb nemzetközi nagyon humanitárius szervezetek tartják fenn, hogy a fekete kontinensről „menekülőket” a dél-európai országok kikötőibe szállítsák. Szervezetten működő társaság ez, véletlenül sem fordulnak vissza a migránsokkal Afrikába, nem viszik őket északra magukhoz, hanem déli barátaiknál pakolják ki őket. Aki ezt a folyamatot szabályozni szeretné, megtiltaná a kikötést, kitiltaná őket a kikötőkből, mint ezt belügyminiszter korában Salvini megtette, azt bíróság elé hurcolják, megbélyegzik, ellehetetlenítik.

Ennél sokkal egyszerűbb lehetne a szárazföldön érkező migránstömeg kezelése. Megerősített határvédelmi rendszerrel távol lehetne tartani a kéretlen bevándorlókat Európától. De erről szó sem esik a nyugati sajtóban, hacsak nem azt írják, hogy a csúnya magyarok kerítést húznak a szegény menekülők elé, kutyákat eresztenek rájuk, ott járőröznek éjjel-nappal, hogy megakadályozzák bejutásukat az Európai Unióba. Arról sincs szó, hogy ezek a szegény emberek minden éjjel támadást indítanak az európai határt is védő magyar határkerítés ellen. Kövekkel, botokkal, vágószerszámokkal, újabban lőfegyverrel rohamozzák meg a schengeni határt, hozzák a létrákat, a járőröző magyar határvadászokat megtámadják. Emlékszem, mikor a határvadász ezredet egy évvel ezelőtt felállították, annak mekkora sajtóvisszhangja volt. Emberekre vadásznak! – rikoltották a balzöld médiában, mert nem tudták, hogy a határvadász volt a magyar honvédség egyik legértékesebb alakulata, amelynek feladata békében az országhatár biztonságának védelme s a jogosulatlan határátlépés megakadályozása volt.

A Nyugat-Balkánon fölfelé Szerbiáig húzódik a menekültáradat. A valaha szebb napokat látott Szabadka szélére taxik szállítják illegálisan a bevándorlókat, innen pedig szervezetten vonulnak tovább a makkhetesi erdőbe. Ott dekkolnak a magyar határ szélén, várva az alkalmas pillanatot az illegális határátlépésre. (Csak úgy zárójelben: a magyar határ szerb oldalán is magyarok laknak ezer éve, ők szenvedik el a legtöbbet.) A szerb hatóságok nem mernek szétcsapni köztük, hiszen ezzel kockáztatnák az unióba való felvételi esélyeiket. Inkább szemet hunynak, nem igazoltatják a bevándorlókat szállító taxisokat, nem emelik ki az embercsempészeket, bár jól ismerik őket. A lakosság tűr és alkalmazkodik: sötétben nem megy az utcára, hagyja inkább veszni tanyáját, gyümölcsösét, elnézi egész éves munkájának megrablását. A bevándorlók újabban lövöldöznek is. Itt már nem a kés a divat, hanem a feketepiacon szerzett nyugati gyártmányú lőfegyver, amihez ukrán neppereken keresztül lehet jutni. Egyre több fegyverropogás hallatszik a makkhetesi erdőből, a békés menedékkérők és embercsempész bandák egyelőre egymással számolnak le.

Innen egy-kétezer kilométerre nyugatra még mindig munkaerő-szükségletről, integrációról, a migránsfelesleg kvóta szerinti európai szétosztásáról beszélnek a politikusok, de a vasárnapi német tartományi választások eredményén látszik, hogy a lakosság mást akar. Határvédelmet és a befogadás leállítását, a közbiztonság helyreállítását. Az ezt ígérő jobboldali pártok elsöprő győzelmet arattak. Kérdés, hogyan tudnak megszabadulni a hárommillió regisztrált és ki tudja mennyi regisztrálatlan illegális menedékkérőtől. És ki tudja, mi lesz a nyakló nélküli befogadó politika következménye. Azt mindenesetre jól láttuk, milyen kitörő örömmel üdvözölte Európa muszlim lakossága a Hamász Izraelre mért csapását.

Újra meg újra el kell mondanom a magyar történelmi tapasztalatokat. A középkori járványokban és az állandó török, tatár elleni harcokban megtizedelt magyarság utánpótlására, a földek művelésére először „vendégeket” hívtak az országba, később tervszerűen telepítettek be idegen népcsoportokat. Kellett a munkaerő. Így történt, hogy a magyarok kisebbségbe kerültek saját hazájukban. A nagyhatalmak azzal jutalmazták őket, hogy a betelepítetteknek teljes országrészeket juttattak a Magyar Királyságból.

A szerző történész