A jövőkoncepciók kulcskérdése

A Magyar Közgazdasági Társaság hagyományos évi Vándorgyűlése a múlt hét második felében főként a jegybank elnöke és a pénzügyminiszter között lezajlott pengeváltással hívta fel magára a sajtó figyelmét. Kétségtelenül ez adott módot az ország pillanatnyi gazdasági helyzetének közvetlen értelmezésére, aminek aktuális súlya direkt módon manifesztálódott is a forint árfolyamának mozgásában. Így azonban nem érvényesültek kellő módon a konferenciának az előttünk álló technológia- és kultúraváltással összefüggő felvetései, amelyek a merőben megváltozott világpolitikai helyzetben a hosszabb távú gazdasági- és pénzügyi szervezés jövőjét vetítik előre. A hosszabb táv jóllehet már nem jelenthet felelőtlen fantáziálások tárgyát képező évtizedeket, hanem csak éveket, amelyekben ideális esetben viszonylag egyenletes eloszlásban kúszik be mindennapi életünkbe a szingularitásig elhatoló változás.

A technológiák fejlődésének, jelesül az informatika, valamint azon belül a mesterséges intelligencia (MI) meghatározó térnyerésének következtében szükségszerűen átalakul a társadalmi értékképzés bázisa, s mi sem nyilvánvalóbb annál, minthogy az értékfogalom tartalmi jelentésváltozása magával vonja a jelenlegi értékmérő – a pénz –, valamint a pénz kezelését végző intézményrendszer – a bankrendszer – funkcionális átalakulását. Ennek a ma már bizonyosra vehető drasztikus átalakulásnak csupán előszele a tervezett elektronikus pénz, ami pedig önmagában is felforgatja az emberi szabadságjogokhoz fűzött néhai reményeket.

Hol vagyunk már a nyolcvanas évektől, amikor még a személyi számmal történő nyilvántartás miatt szálltak ringbe a személyiségi jogok harcosai? Egy covidjárványon túl, egy agyontematizált klímaválsággal, háborús pszichózis idején már nem is tűnik olyan elrugaszkodott gondolatnak a kontrollált pénzen keresztül kontrollált fogyasztás és végső soron a kontrollált személy. Világos, hogy a bankok szerepe a jelenlegi pénzügyi infrastruktúrában megváltozik/megszűnik, s marad világviszonylatban egy vagy néhány jegybanknak nevezhető számítógépközpont, amelyeken keresztül kézivezérelhetővé válik a termelés éppúgy, mint a szükségletek gerjesztése és kielégítése.

Az átalakuló világban a nemzetmegmaradás egyre kevésbé a politikai diskurzustér kompetenciája, sokkal inkább annak függvénye, hogy egy nemzet hogyan pozicionál az MI geopolitikájának területén. „Az a nemzet, amely az MI realitásában a nemzeti jövőprogramok megfogalmazásával az elsők között lesz, az fogja uralni majd az egész világot és a korszakot is.” (Abishur Prakash)

A politika az MI-nek való kitettsége miatt egyre kevésbé képes egy nemzet érdekérvényesítő szerveként fellépni. Ennek ellenére egy nemzet megőrizheti identitását, működtetheti sajátságos kultúráját, amennyiben képes tényező maradni, vagy képes tényezővé válni az MI által ellenőrzött geopolitikai mozgástérben. Ennek záloga azonban nem kevesebb, mint az MI működésének és működtetésének teljes körű és versenyképes ismerete, illetve az MI megalkotásának, ellenőrzésének és a fejlődéséhez, fejlesztéséhez szükséges kezdeményező potenciál birtoklása. Paradox módon az MI realitása úgy kényszeríti ki az identitáskép újrafogalmazását, hogy geopolitikai kérdéssé teszi az én-tanulás móduszát. Az új identitáskép kihívása a gondolkodás megváltozásához kötött. Az önértelmezés legnagyobb kihívása, hogy az alany a mesterséges készségek birtokosaként vagy a mesterséges készségek birtokaként képes-e magát értelmezni.

S miközben a kialakuló állapot/folyamat felett megszűnik a korábbi rendszabályozás kompetenciája, fontos látni, hogy a technológia által leszabályozott létezésben elengedhetetlen megtartani a technológiától független, közvetlen természeti kötődésű léttartományokat, hiszen nélkülük az ember mivoltunk kiszorul a valóságból, s legfeljebb az MI adattáraiban hagyhat értelmezetlen nyomot még.

A jövőkoncepciók kulcskérdése a sokdimenziós térszerkezetekben megélhető identitáskonstrukció. Lényegében a globlokális térhez és egy univerzális időkontextushoz köthető énkép, hiszen az MI-valóság létfüggvénye éppen az általa még nem lefedett időtlen transzcendens léttartalom, az egyedi és megismételhetetlen kreativitás.

Civilizációs, nemzetpolitikai és lokális kihívásként értelmezhető a megrögzött nemzetkoncepciók és azok mentális modelljeinek újrafogalmazása, aminek következtében remélhető a Magyar Közgazdasági Társaságon belül a Kultúragazdaság szekciójának felértékelődése, miként éppen ennek a szakosztálynak a feladata a legáltalánosabb értelemben vett kultúra és a gazdaság összefüggéseinek tanulmányozása. Tehát ha nem annyira a disztópikus jövőre, mint a fellazuló társadalmi erőterekre fontos fókuszálni, az identitásvesztés kulturális és gazdasági következményeire, és a versenyképességen túl, egyáltalán a társadalmi működőképesség megőrzésének feltételeire.

„A modernség minden korábbinál hatékonyabb módon képes birtokba venni, uralni a világot, amely a hatalom fokozatos kiterjesztését jelenti a társadalmi és a társadalmon kívüli térre és időre. Azonban a modernség analitikus jellege és centrifugális mozgása egyben be is jelöli határait – a széttartó erők egy bizonyos határon túl létrehozó közegük szerkezetét bomlasztják fel.” (Márfai Molnár László)

Par excellence értékelődik fel egy új társadalmi kohézió feltételeinek feltárása, a kompetitív léthelyzet helyett a kooperatív funkciók érvényesülésének társadalom-lélektani vizsgálata, illetve erre alapozva a gyakorlati megvalósításhoz szükséges modellértékű kísérletek elvégzése. Megkerülhetetlen a szuverenitás fogalmának újragondolása. A virtuális szuverenitás elsődlegesen önszervező jelleggel működhet, melynek alapja egyrészt a közös kultúra, másrészt a közös aktivitás, a közös cselekvéstér.

A szerző a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke