Külföldről támogatott, aktivista újságírás

A magyar sajtószabadságot nem a magyar kormány, hanem a külföldről támogatott szerkesztőségek és azok aktivista újságírói veszélyeztetik. Ez szuverenitáskérdés, ami komoly nemzetbiztonsági problémákat vet fel – ne söpörjük le az asztalról! Ami az egyik oldalról a birodalmi erőszak, az a másikról a gyarmati attitűd. Az Egyesült Államok mostani adminisztrációja ismét felpörgette az úgynevezett demokráciaexportot, ami mára már sokkal inkább érdekek, nem pedig értékek terjesztéséről szól. Kevésbé diplomatikus és gátlástalan. Talán Amerika súlyvesztése, a „világrend nélküli világ” (Schmidt Mária) okozta kétségbeesés szülte agresszív a geopolitikai erőfeszítés.

A hazai nyilvánosság sokszínű, a véleménynyilvánítás szabadsága erősebb, a pluralizmus pedig szélesebb, mint sok nyugat-európai országban, mégsem lehetünk nyugodtak. Ha ugyanis nemzeti, konzervatív vagy keresztény értékrendet követsz, akkor könnyen kulturális ostrom alá kerülhetsz. A digitális lincselés és kiközösítés nálunk is gyakori. Akinek véleménye szemben áll a szélsőbalos progresszióval, azt eltörlik, letörlik, eltüntetik. Tényellenőrzésre hivatkozva cenzúrázzák. Digitális karanténba zárják. Virtuálisan, ám annál fájdalmasabban kupán vágják.

A tengerentúli Demokrata Párt élcsapata komolyan hiszi, hogy a többségi elvnél fontosabb az általuk vallott progresszív szemlélet. A világ „fejletlen” része ugyan ezt még nem látta be, így nem dönt minden esetben jól a nép, ám ezt könnyű orvosolni. Meg kell nekik mutatni a helyes utat. Van, ahol fegyverekkel, szövetségesek esetében pedig baráti támogatással. Ezért küldték tavasszal Budapestre Samantha Powert, és ezért hozott magával egy dollármilliókkal teli bőröndöt. Tényleg, mi van ezekkel a pénzekkel? Nem lehet, hogy a Telex portál és a 444.hu blog szerkesztőségében kirobbant botrányok, vezető újságírók távozása összefügg azzal az átalakítással, amit az amerikai pénzekért kérnek?

A Biden-adminisztráció „fejleszteni” akarja a demokráciát és a sajtószabadságot a térségben – hangzik a hivatalos verzió. Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is arra kell tehát számítanunk, hogy nőni fog a nyomásgyakorlás. Pedig az elmúlt tizenkét év tanulsága éppen az volt, hogy lejárt a nyugati minták szolgai másolásának korszaka. Nem kérünk a „demokráciaexportból”, nem kérünk a birodalmi gőgből, köszönjük szépen, jól vagyunk, képesek vagyunk dönteni a saját jövőnkről.

A magabíró Magyarországnak nincs szüksége egy tudálékos, mindenbe beleszóló nagybácsikára. Egy olyan barátra, aki mindig mindent jobban tud, és ha kell, akkor ránk is erőlteti az akaratát. A Budapestre érkezett Samantha Power jelenleg annak a USAID nevű „humanitárius” ügynökségnek a vezetője, amely – nem kell hozzá túlzott éleslátás – a mindenkori amerikai kormány indirekt hatalmi eszköze. Több republikánus szenátor szerint most éppen a demokraták balszárnya által vallott woke-ideológia egyik hatékony terjesztője. Nem fegyverekkel, hanem a hatalom puha eszközeivel, azaz az úgynevezett soft power összes kelléktárával.

A puha hatalmi eszközök legjobb termőtalaja pedig a tömegkultúra, közvetítőcsatornája pedig a média. Mi tehát a teendő? (Ahogy ezt a kérdést Lenin is feltette egykor…) Építs egy olyan médiahálózatot, amely a te pénzedből, de nélküled is működik!

A globális recept egyszerű. Hozz létre több szerkesztőséget, támogass sajtóiskolákat, képezd ki az újságírókat. Adj nekik szellemi-ideológiai útmutatást. Azután létesíts sajtóalapítványokat, és adj fizetést mindazoknak, akik a neked fontos értékeket és érdekeket képviselik. Fontos, hogy ideológiai munkájukat anyanyelven és helyben tegyék, hisz az idegenekkel szemben mindig van egyfajta bizalmatlanság. Mindezek után alapíts „nemzetközi” kitüntetéseket, és ítéld oda azoknak, akik egyébként is neked dolgoznak. Így a szolgálatodban lesznek olyan „tekintélyek”, akik képesek befolyásolni a közvélekedést.

Most tapsikolhatnak a hazai érdekkijárók. Tavaly fű alatt, titokban, mindenféle bonyolult machinációval, mostantól viszont gátlástalan nyíltsággal gurulnak majd a dollármilliók a baloldalhoz. A pártokhoz, a politikusokhoz. A „civil” szervezetekhez, az aktivistákhoz. És a médiához. A következő hónapok feladata lesz ennek a hálózatnak a feltárása.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője