Vélemény és vita
A nigeri puccs Brüsszel szégyene
„Őszintén el kellene ismernünk, hogy a bankjainkban lévő pénz nagy része pontosan az afrikai kontinens kizsákmányolásából származik” – nyilatkozta életének utolsó éveiben egyik ritka őszinteségi rohama alkalmával Jacques Chirac volt francia államfő. Az elmúlt napokban ezzel a ma is létező gyakorlattal szemben fogalmazta meg karakteres állásfoglalását Gérard Araud volt nigeri francia nagykövet. Nyilatkozata szerint a nigeri puccsot Franciaország és az afrikai kontinens közötti neokolonialista kapcsolat okozta.
Gérard Araud rámutatott, hogy a válság a francia jelenlét elutasításából és ezzel együtt a lakosság csalódottságából fakad. A diplomata szerint a francia gyarmati múlttal rendelkező afrikai országokban „a fiatalok lázadásának vagyunk tanúi” mind Franciaország, mind az olyan kormányok ellen, amelyek Franciaország bábjai a régióban. Meggyőződése, hogy a térségben jelenleg uralkodó káosz egyik oka az unió közös afrikai stratégiájának hiánya. Hölvényi György uniós parlamenti képviselő is már évekkel ezelőtt kiállt Afrikáért, és változást sürgetett az uniós Afrika-politikában. Az Európai Néppárt frakciójának szakértők bevonásával zajló meghallgatásán akkor rámutatott, Brüsszel nem tudja kezelni az afrikai kihívásokat, egyelőre az ígérgetés szintjén toporog, így pedig elveszti hitelességét.
Valójában az afrikaiak ma is csak vendégek a saját kontinensükön. Ezt az állítást támasztja alá a The Guardian 2013 májusában megjelent elemzése, amely az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) és az Egyesült Államok kutatószervezete, a Global Financial Integrity (GFI) közös jelentésén alapul. Ez a felmérés megdöntötte azt a hagyományos vélekedést, amely szerint a nyugati országok segélyeken keresztül csak a pénzüket fecsérelik el Afrikában anélkül, hogy bármit is kapnának érte cserébe. Ezzel ellentétben a kemény valóság az, hogy Afrika mintegy 1,4 billió dollárt veszített 1980 és 2009 között a Nyugat felé irányuló illegális pénzmozgásokon keresztül, amelyek magukba foglalják a korrupcióval, megvesztegetéssel, adóelkerüléssel, bűncselekményekkel és csempészett árukkal kapcsolatos tranzakciók révén nyert pénzek átutalását. Ez a veszteség sokszorosa annak, amit a nyugati országok évi segélyként nyújtanak a fekete kontinens számára.
A jelentés szerint Afrika hosszú távú nettó hitelezője volt, és ma is az a világ boldogabbik felének. Összességében a vizsgált időszak alatt kiáramlott források Afrika jelenlegi GDP-értékével megegyező mértékűek. A felmérés konstatálja, hogy az ilyen jellegű illegális pénzáramlások manapság gyorsan növekednek, és messze túlhaladják a kontinensre érkező források összegét. Az elemzők szerint a gyenge adózási rendszert kihasználva a multinacionális cégek sportot űznek az adóelkerülésből. Az ásványinyersanyag-kitermelő iparágak valós pénzügyi tranzakciói átláthatatlanok. Köztudottan az afrikai kontinens erőforrásgazdag, és egyes elemzők szerint jó erőforrás-gazdálkodás és hatékony adórendszer révén képes lenne saját fejlődésének nagy részét finanszírozni.
A Nyugat azonban pimasz módon gyakran érvel azzal, hogy az általa nyújtott segélyek „függőséget” okoztak, ezért nem képes Afrika a tőle elvárható fejlődésre. Csakhogy ebben a helyzetben, ahol egyes uniós tagállamok, főleg a franciák, brutális eszközöktől sem visszariadva olyan vezetőket támogatnak, akik segédkezet nyújtanak Afrika kizsigereléséhez, nem függőségről, hanem sokkal inkább egy modern kori gyarmatosító zsákmányszerzésről, szimpla neokolonializmusról van okunk beszélni. Valójában a volt gyarmattartók nem érdekeltek a földrész feltámasztásában. Hiszen ha a volt gyarmattartó országok gyarmatbirodalmaik felbomlása után valóban és őszintén segíteni akartak volna Afrikának, akkor a földrész ma sokkal jobb állapotban lenne.
A napnál is világosabb, csak Brüsszel nem hajlandó beismerni, az illegális migráció legfőbb oka a volt gyarmatok függésben tartása, sarcolása, kirablása. E téren Franciaország, a liberális bezzegország éllovasnak számít. Noha a francia gyarmatbirodalom papíron már hat évtizede felbomlott, Párizs a mai napig kvázi gyarmati sorban tart tizennégy, a migráció szempontjából is kulcsfontosságú afrikai országot (Benin, Burkina Faso, Bissau-Guinea, Elefántcsontpart, Mali, Niger, Szenegál, Togo, Kamerun, Közép-Afrikai Köztársaság, Csád, Kongói Köztársaság, Egyenlítői-Guinea és Gabon).
Ráadásul ezek közül öt ország a Száhel-övezetben fekszik, és ők alkotják a legnagyobb migránskibocsátó régiót. Franciaország csak papíron ismerte el gyarmatai függetlenségét. Gazdasági és politikai erőfölényével visszaélve együttműködési megállapodást vagy más néven gyarmati paktumot íratott alá velük, amelyet a franciák elmeháborodott módon egyfajta kötelező szolidaritásnak titulálnak. A máig érvényben lévő megállapodások értelmében nem elég, hogy az oktatás és a közigazgatás nyelve a francia maradt, de Franciaország politikailag, katonailag és gazdaságilag is megőrizte gyámságát felettük.
François Mitterrand már 1957-ben látta a lényeget: „Afrika nélkül Franciaországnak nem lenne történelme a 21. században.” Nos, hát ez egy nagyra becsült állítólagos jogállam valódi arca vagy inkább arcátlansága. Párizs szabadrablásának legfőbb eszköze a valuta. Az afrikai valutaközösségi frank (CFA Frank) árfolyamát előbb a francia frankhoz, majd az euróhoz kötötték, amellyel egyben annak konvertibilitását is garantálták. A tizennégy ország polgárai által használt valutának a kibocsátását nagy kegyesen és persze csupán baráti szívességből máig a francia nemzetgyűlés és a szenátus felügyeli. A konvertibilitásért cserébe az afrikai országoknak valutatartalékuk hatvanöt százalékát, hozzávetőlegesen évente mintegy 500 milliárd dollárt a francia kincstár felügyelete alá kell helyezniük, a franciák szerint természetesen kamatmentesen. Ha idáig nem nyílt ki a bicska a zsebünkben, akkor most már vigyázzunk, mert biztosan megtörténik. Ugyanis ezeknek az országoknak, egyéb pénzügyi kötelezettségeik okán, még további húsz százalékot kell a valutatartalékukból a francia központi bank ellenőrzése alá helyezniük.
Vagyis ezek az országok pénzüknek évente csupán tizenöt százalékához férhetnek hozzá. Ha ennél többre lenne szükségük, akkor persze hitelként megkapják a saját pénzüket a demokrácia bajnokától, a nagylelkű jótevőjüktől, Franciaországtól. Természetesen csakis igazságosan, piaci kamatok mellett, amit ők előtte, a francia igazságosság jegyében, kamatmentesen voltak kénytelenek odaadni.
Elképesztő az a további szabályozás is, ahogyan a francia állam a tartalékokból évente felvehető pénzösszegnek határt szab, ez nem lehet több a volt gyarmati ország előző évi állami bevétele húsz százalékánál! Amennyiben többre van szüksége az adott államnak, akkor az atyaian gondoskodó Franciaországnak vétójoga van a kölcsönnel szemben. Közben a franciaországi bankokban pihenő vagy éppen a franciák által nemzetközi tőzsdéken forgatott pénzükre rálátásuk sincs. Aztán ezeknek a huncut, demokráciaszélhámos franciáknak elővásárlási joguk van minden természeti erőforrásra és nyersanyagra, ha pedig Párizs nem tart rájuk igényt, az afrikaiak akkor is csak az ő jóváhagyásukkal kereshetnek másik vevőt. A közbeszerzések esetében azzal az őrülettel szembesülünk, hogy az elméletileg autonóm kormányoknak a francia vállalatokat kell előnyben részesíteniük még akkor is, ha más országok cégei jobb árajánlatot adnak. Ennek következtében számos országban a franciák kezében vannak a főbb közszolgáltatások, mint a víz, áram, közlekedés, telefon vagy a pénzügyi intézmények. A paktum értelmében a volt gyarmatok csakis egykori gyilkos gazdájukkal léphetnek katonai szövetségre, vagy akit esetleg Franciaország engedélyez számukra. Párizs máig fenntartja magának a katonai beavatkozás jogát, bázisokat működtet, konfliktus esetén pedig bevetheti hírhedt idegenlégióját.
Brüsszel láthatóan megmondó szerepre vágyik Afrika élelmezési válságának megoldásában, a térség gazdasági növekedésének és a demokratikus folyamatok erősítésének terén. Ehhez azonban világos prioritások kellenének, a homályos és demagóg kinyilatkoztatások már-már a nevetségesség látszatát keltik. Továbbá meg kellene szüntetni azt az ordítóan elképesztő demokráciadeficitet, amelynek keretében Brüsszel évtizedek óta szemet huny, szó nélkül, cinkos módon tűri a volt gyarmattartó országok, köztük Párizs zsákmányszerző gazdasági agresszióját. Hazánk folyamatos jogállamisági vegzálása helyett talán erről a gazemberségről kellene jelentést készítenie a brüsszeli LIBE bizottságnak.
A szerző jogász