Miközben a társadalom jelentős része jól elvan az otthonos véleménybuborékjában, ahol menetrendszerűen érkezik a komfortos világmagyarázat, s a körénk kövesedett dichotómiában gondolkodás, mérlegelés és elsősorban empátia nélkül lehet fenekedni a tőlünk eltérően vélekedőkre, monomániásan ismételgetni valós vagy vélt igazunkat, szóval eközben azt valószínűleg mindenki érzi, hogy az eddig ismert világ egyelőre kevéssé megjósolható irányba alakul át. Nemcsak a szomszédunkban másfél éve zajló és egyre gyakoribb vélemények szerint a harctéren eldönthetetlen háború, a gyorsuló, óhatatlanul szabadságkorlátozással és nyomásgyakorlással tarkított tömbösödés, a változó geopolitikai helyzet keltette feszültségek jelzik ezt, de szektásodó politika, a növekvő elszegényedés, a klímaváltozás egyre megterhelőbb hatásai, és a sor folytatható lenne még.
A problémákra más válaszok születnek Keleten és Nyugaton. Hogy Keleten milyenek, azt hagyjuk, foglalkozzunk inkább a Nyugattal, hiszen itt vagyunk, ennek mozgásai hatnak az életünkre nap nap után.
Sokan gondolják, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok méltánytalanul gyakorol nyomást Magyarországra. Nehéz lenne ezzel vitába szállni, különösen ha elfogadjuk, hogy hazánk egy független ország, különböző szövetségbeli tagsága nem egyenlő érdekeinek feladásával és egyféle kulturális mintázat kérdés és gondolkodás nélküli elfogadásával, követésével sem. S noha a presszió felszíne általában politikai és gazdasági, a mélyén kulturális okokat találunk.
A 2008-as pénzügyi világválság megmutatta a globalizáció addigi gyakorlatának folytathatatlanságát, gazdaságilag, morálisan és kulturálisan is megbukott a szervező erővé emelt önzés, és befoltozhatatlan léket kapott a neoliberalizmus. Hogy világos legyen a sokk és a gondolkodás zavara, elég Mark Fisher Kapitalista realizmus könyvét idézni, amelyben megjegyzi, hogy a neoliberálisok mindig is ünnepelték a közterek felszámolását, hivatalosan hangoztatott végső vágyuk az állam felszámolása, aztán 2008-ban a neoliberális ideológusok felszólítására az államnak sietve meg kellett mentenie a bankrendszert. És 2008 óta mintha nem lenne gondolat arról, hogyan tovább, mintha mindenféle hangos, de alapvetően részérdekeket előtérbe tolva a cél a folytathatatlanság elfedése lenne. Mintha a nyertesek a változatlanságot és a hanyatlást finanszíroznák. „Az is a vég egy formája, ha a jövő nem tartogat mást, csak ismétlést és variációt” –írja Fisher a könyvében. Mintha a Nyugat elvesztette volna a kultúrateremtő erejét vagy létrehozva közösségi média buborékvilágát szem elől tévesztette volna a fontosságát.
Pedig kultúrateremtés nélkül nincs jövő. S e téren még a megőrzés is kevés. „Eliot szerint a múltat sem birtokolhatjuk, ha a jövő kimerült. A hagyomány mit sem ér, ha nincs állandó feszültségben az újjal. Egy pusztán megőrzött kultúra nem is kultúra.”
Feladat lenne, kérdés, van-e hozzá szándék, erő és alázat.
A szerző vezető szerkesztő