Csámpás viccet halottam a napokban, s vele tolakodón visszaszökött boldogult ifjúkorom. Valamelyik tévében azt a kivénhedt vicces kérdést tette fel egy ember, hogy mi volt a különbség a törökök és a szovjetek között. Mármint nálunk, a hatalmuk idején. És ezért a debreceni tiszti klubban elhangzó, meglehet, ártalmatlannak tűnő, mégis bárgyú kérdésért grafikus barátomat a hatvanas évek elején másfél évre bevarrták. Vagyis hát nem a kérdésért, a válasz miatt kapott szigorú áristomot – pedig addigra Apró Anti bácsiék kicsit megpihentek, ötvenhat után némileg kifújták magukat –, mert a válasz úgy hangzott – mint most, a napokban is –, hogy a törökök legalább nem ünnepeltették velünk a mohácsi vészt, míg a ruszkik nagyon nagy parádékat celebrálnak a mi munkás-paraszt hatalmunkkal közösen április negyedikén. Gyorsabban járt a keze, mint az esze a jeles alkalmazott grafikus cimborámnak, így aztán mire hazatalpalt a klubból, már kocsi várta. Ugyan még nem rácsos, de ebből is csak kiszóltak, csupán a nevét kérdezték, és már vitték is.
Na, tudom én, hogy akkortájt mogorvább, mérgesebb dolgok is megestek – manapság remélhetően nem –, mégis ritkán vetült a vörös csillag megnyomorító, hősi fénye a megnyomorítottakra. Nem, nem hősködtek, nem szájaltak, s még baráti körben is csak elvétve ünnepelték a haza bátor gyermekét. Most meg…
Most meg – jószerivel az öreg viccel párban –, azt hallom, hogy egy derék énekes azt dalolja a fiataloknak, hogy őt lehallgatja Orbán Viktor. Állítólag nem rossz a szám, még a szövege sem béna, s ha személyesen kukkol vagy fülel a miniszterelnök, de ha csak megbízottjai által, akkor sem lehet akárki ez a derék nótafa. Nyilván, tudja is magáról. Csak hát mit lehet tőle hallani? Akár titokban is.
Meglehet, könnyelműen európai értékeket fecseg ki, dicséri Zelenszkijt, pocskondiázza Putyint, biztatja a 43-as számú Építőket, hiszen ott védett egykoron Bajnai korábbi miniszterelnök, migránsokból szervez énekkart, pizzareceptekkel házal, lelkesen cipeli Karácsony főpolgármester BKV-jegyekkel terhelt táskáját és fonttal bélelt gyűjtődobozait, valamint Móricz Zsigmond nyomán egyenesen a hatalmasok szemébe vágja, hogy az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja. Na jó, nem várja autó, ha baráti közvetlenséggel lezsebmussolinizi a miniszterelnököt, de azt világgá énekelheti nagy fájdalmában és büszkeségében, hogy az őt bizony lehallgatja.
Hát mit tegyünk, ilyen a hősállományunk, nekünk ilyen hősök jutottak. Kis ország, miniatűr hősök. Egyszerűek, közvetlenek, hétköznapiak. Dolores Ibárrurinak Vadai Ágnes is megteszi, Csapajevnek Hadházy Ákos is jó, a talpraesett momentumos srácok pedig beállhatnának amúri partizánnak, s a tévébátor legénység, a lehallgatott énekmester irányításával, nyugodtan előadhatja a La Marseillaise-t. Vagy akár az Urá, urá, urá, Csapajev gerojt is.
Hát így állunk, így élünk Hunniában. Tele csupa-csupa hőssel. Tényleg már csak Kun Béla és a Spanyolhonban hőssé nőtt Lukács tábornok hiányzik. Ők is csupán azért, hogy Orbán Viktor őket is lehallgassa.
A szerző újságíró