Hová lettek a jobbikos szavazók?

Négy év alatt lenullázta magát a Jobbik. Nagy változások ezek! Ma már nem „csupán” szövetségi politikájában, hanem mondanivalójában is részese a töredezett baloldalnak; az egykori húszszázalékos támogatottság pedig bőven a bejutási küszöb alá apadt. Az identitásváltás és a földbe állás között csak az nem látja az összefüggést, aki ostoba vagy aki annyira elkötelezett, hogy nem akarja a valóságot tudomásul venni. Esetleg a Jobbik fizetett alkalmazottja… Ám a következmény, miszerint a pártot milliók hagyták el, tényállítás.

Kézenfekvő kérdés tehát az, hogy vajon hová vándoroltak el a jobbikos szavazók?

Nyilvánvaló feleletnek tűnik – és a sajtóban el is terjedt – az a spekuláció, miszerint egy részük már régóta a Fideszt támogatja (lévén jobboldali identitású szavazókról van szó), nagyjából egyharmada otthonra lelt a Mi Hazánk Mozgalom mellett, a többiek pedig távol maradtak az urnáktól. Ez egyszerű összeadással alátámasztható.

Ám ez a válasz csak részben fedi az igazságot és meglehetősen elnagyolt. 2018-ban ráadásul már nem feltétlenül ugyanazok szavaztak a Jobbikra, mint akik 2010 óta támogatták a pártot, hisz a legnagyobb ellenzéki erő vonzóvá vált sokféle identitású protestszavazónak. Ami lényeges, hogy meglehetősen többen, négy éve még egymillióan voltak, de bárhogy is legyen, ők szintén jobbikosoknak tartották önmagukat. Ez pedig identitáskérdés is egyben.

Ma egy olyan kilúgozott ideológiájú, zavaros identitású, agonizáló pártot találunk a Jobbik helyén, amely a legutóbbi választásokon együttműködött azzal a balliberális politikai-kulturális „elittel”, amely ellenében formálta ki saját identitását. Ennek pedig szükségszerű, pontosabban törvényszerű következménye, hogy beleveszett a posztkommunista korszak maradványpártjai által vezetett politikai közösségbe. Feloldódott és eltűnt a hazai baloldalban.

A jobbról balra vezető kacskaringós út pedig – akár a kezdeti, akár a későbbi identitást nézzük – nagyobb változásnak bizonyult, mint amit egy politikai entitás hosszabb távon elbír vagy egy közösség eltűr.

Ma azt látjuk, hogy a jobbikos szavazók valójában nem tűntek el a föld színéről, nem vándoroltak ki az országból, köszönik szépen, jól vannak. Dolgoznak, tanulnak, családot alapítanak, gyermeket nevelnek, játszanak az unokával, templomba járnak, kirándulnak; és szavaznak. De már nem a Jobbikra.

Nem a jobbikosok változtak meg tehát, hanem a Jobbik. Története során többször is. Ekkora identitásváltásokat pedig egyetlen közösség sem bír el. A változásnak ugyanis nemcsak politikai dimenziója, hanem morális tartalma is van, ez pedig felülírja a racionalitást. Azaz nem „csupán” világnézeti, hanem taktikai okok miatt sem fog senki a Jobbikra szavazni.

Gyöngyösi Márton ma ugyanazt mondja, mint Gyurcsány Ferenc, miközben konzervatív fordulatról beszél, egykori uniós zászlóégető párt vezetőjeként dörgölőzik a brüsszeli bürokratákhoz, illetve azzal vádolja Orbán Viktort, hogy ki akarja vezetni az országot az euroatlanti szövetségből. (Nem mellékesen ebben is ugyanazt az ostoba vádat hangoztatja, mint a Demokratikus Koalíció elnöke.)

Az egykori szavazók ma árulóként tekintenek a párt mostani vezetőire, így zéró annak az esélye, hogy visszataláljanak.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője