A ChatGPT esete a fenntartható káosszal

A kedves férfiolvasók bizonyára tágra nyílt szemekkel olvasnak majd egy ilyen fogalmat, mint „fenntartható káosz”, és itt, alább ezt a feltételezésemet igyekszem igazolni is. Sőt, amit ezúttal szóba szeretnék hozni, abban a vonatkozásban ez a kifejezés nagyon is mély értelmű és veszélyes, miként rendkívüli veszélyeket rejt magában, ha a saját helyzetét abszolút racionálisan megoldani igyekvő Noszty fiú egyszer csak „úgy” beleszeret Tóth Mariba. Igen, talán egyesek már sejtik, hogy itt megint a nőkről lesz szó. S ha nem is mindjárt a megszokott módon a női egyenjogúságról, amit a magam részéről, nőként teljes eltévelyedésnek tartok, minekutána jogi regulákban gondolkozni szintén a maszkulin szórakozások közé tartozik, hanem sokkal inkább a nőiség reprezentációjáról a kultúrában – úgy általában. Mert azzal bizony nagy bajok vannak.

Sajnálatosan azonban ez a tény nemigen tűnik fel senkinek, többnyire a nőknek sem, és ez nem véletlen, hiszen egy ilyen, összképre vonatkozó következtetés levonása a női természettől meglehetősen idegen. A nők ritkán foglalkoznak absztrakt következtetésekkel, mivel sokkal elementárisabban kapcsolódnak saját létezésükhöz, s éppen ezért azzal vannak elfoglalva, semmint absztrakciókon töprengjenek. Ezzel szemben tudnak olyan irracionális furcsaságokkal szolgálni, minthogy beleszeretnek egy kétségtelenül ronda férfiba, vagy direkte produkálnak egy Stockholm-szindrómát. Nincs is lélekemelőbb, mint elképzelni egy vezényszóra, tökéletesen összehangolt mozdulatokat végrehajtó díszszázadot, amelynek férfitagjait lecseréljük – mondjuk – a Fellini filmek nagy szájú, nagy mellű donnáira.

És itt jön a képbe a káosz. Eszembe jut nagymama, akiről csak némi vonakodással tudok itt megfogalmazni bármit is, mert vele kapcsolatban először, szemlesütve azt kell beismernem, hogy bizony nálunk nőuralom volt. Persze, ez is csak egy olyan absztrakció, ami egy nőszemélynek sok évtizedes, csöndes merengést követően válik világossá. Ez a nőuralom azonban egész mást jelentett, mint egy akármiféle férfiuralom. Mert nagymamát szerettük. Mindenki szerette. Éppen azért, amilyen. Az uralommal együtt, és nem kizárhatóan éppen azért. Például megjöttünk egy hosszú utazásról, nagymama szétnézett a konyhában – de ugyanígy megesett ez a nappaliban is –, és csöndesen megszólalt: – Ezt most átrendezzük. A család férfitagjai azonnal tudták, hogy nekik itt most dolguk lesz. Nagyapa, apa, serdültebb fiúgyermek felkapta a tekintetét, de a protestszavazatokra a hatalom nem mutatott fogékonyságot, s mindenki engedett a sorsnak. Szekrényből kipakolni, útban lévő dolgokat a nappaliba átrakni, és fél óra sem telt belé, már csikorogtak a nagy tálalószekrény lábai a kövezeten, egyik sarokból a másik fal közepére átirányítva. Ja, nem, mégsem lesz ez így jó, inkább oda vigyétek! Onnan azt az asztalt addig húzd be drágám, az ebédlő közepére. Három-négy órás izzadmányos munka, és megint béke honolt. Zokszó nélkül. Persze volt ennek ellentételezése bőven, mert olyan almáspitét, olyan vadast azóta sem ízleltem.

A sok okos férfi megszállottan keresi a fenntarthatóság lényegét valamilyen rendben. Olyan rendben, amelynek szigorú szabályrendszerét kínos pontossággal betartva elérkezik a megváltó fenntarthatóság. Egyiküknek sem jut eszébe, hogy a fenntarthatóságnak éppen a káosz a feltétele. Nyilván nem az állandósult káosz, hanem az, amelyik váratlanul, és látszólag indokolatlanul képes teljesen felborítani egy rendet, mielőtt az még túlságosan szabályozni akarná azt a szabadságot, amit Életnek nevezünk. A jó káosz egyszer csak belerúg egy nagyot a rendbe, abba a rendbe, amelyben már minden kezd pontosan négyzet és kör alakú lenni, mindent felforgat, és ezzel helyet ad egy új rend lassú kialakulásának. Mert az életet nem lehet belegyömöszölni egyféle rendbe.

Szóval, ezt a fene okos ChatGPT-t megkérdeztem a fenntartható káoszról. A kérdés egészen pontosan így szólt: Mi a fenntartható káosz? Mit mondjak? Leszerepelt. Ennyit tudott kinyögni: – A fenntartható káosz kifejezés nem áll rendelkezésemre a jelenlegi tudásom alapján, és az internetes keresések alapján sem találok rá releváns információt.

Azután a következővel kísérleteztem: Mi a tervezett káosz? Itt már mutatta némi reményét az épelméjűségnek, de aztán tipikus férfi módra menekült vissza a szabadságból a racionalizmus irracionális börtönébe: – A kaotikus rendszerek olyan matematikai vagy fizikai rendszerek, amelyek rendkívül érzékenyek a kezdeti feltételek apró változásaira. Ennek eredményeként kis változtatások hatalmas különbségeket okozhatnak a rendszer állapotában vagy viselkedésében. Eddig jó. Na de innen! – A kaotikus rendszerek gyakran rendelkeznek látszólag véletlenszerű vagy rendezetlen viselkedéssel. A kis együgyű.

Hiszen a káosz éppen attól az, ami, hogy ténylegesen véletlenszerű! Talán úgy tűnhet, mintha én itt vicceskednék. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Ez a két kérdésből álló „mélyinterjú” nagyon is a lényegét mutatja annak, ami mellesleg az ember alkotta mesterséges intelligenciáról e két kérdés nélkül is biztosra vehető, hogy ugyanis ízig-vérig a maszkulin gondolkozás reprezentációja. Mi nők, már megint kimaradtunk. És mindaddig kihagyva fogjuk látni magunkat, amíg olthatatlan vágy nem jelenik meg benne egy kis káosz iránt. Úgy, mint egy mindent elsöprő szerelemben. Ahol megrendülnek az egek és konyhaszekrények Tóth Mari ellibbenő illatától. Akkor köszönt ránk a szabadság, a fenntarthatóság. Minden egyéb számunkra érdektelen.

A szerző közgazdász, a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke