A Guns N’ Roses, zászlóval

Azon a napon, amikor az Üllői úti stadion húszezres szurkolótábora előtt a feröeri vendégcsapat kiütötte a Fradit, Budapest túlfelén, a Puskás Ferenc Arénában ötvenezer ember várta a Los Angeles-i rockzenekart, a Guns N’ Rosest. Az utóbbi, nagyobb létszámú közönség járt jobban. Az idősebbek találkozhattak itt a harminc-harmincöt évvel korábbi önmagukkal. A rendszerváltozás előtti években a rockzene szárnyán Magyarországra besuhogó szabadsággal. A fiatalabbak meg nézhették azokat a bácsikat és néniket, akiket éppen úgy magával ragadott ez a zene, mint őket.

Mindig van másnap. A Fradi csúfos vereségét és a Guns N’ Roses fényes estéjét követően jöttek a másnap józan percei. Elmondták, miért dobták ki Csercseszov edzőt, akinek kellett, szégyenkezett, sokan zöld–fehér magyarázatokat készítettek a magyar bajnokcsapat szereplésére. Kétségtelen, hogy a lokálpatrióta, sőt nemzeti büszkeségen és önérzeten vágott sérülést nehezen viselte-viseli a közönség.

A másik tömegrendezvény résztvevői viszont olyat láthattak, hallhattak és élhettek át, ami csak ritkán adatik meg. A katarzist. Ehhez persze kellett az amerikai sztárok hallatlan profizmusa, évtizedek alatt virtuózzá fejlesztett hangszeres tudása, az alkoholos és kábítószeres időszakait túlélő énekesük akarata. Az idősödő szereplők ugyanazzal az erővel rohanták végig a háromórás előadást, mint negyven évvel ezelőtt.

A másnap, a Puskás stadionbéli koncertet értékelő írások egy része furcsa értelmezését adta az előző napi ünnepnek. A szakértőnek álcázott tudálékos okostojások hosszú fogalmazásokat tettek közzé arról, hogy miért volt rossz a koncert. Kifogásolták a hangszerelést, a hangzást, a szólók hosszát, az énekhangot, meg úgy egyáltalán mindent, ami a félszázezres közönséget egyébként elemi erővel magával ragadta. Még azt a nyilvánvaló hazugságot is odalökték címnek, hogy menekültek a nézők az előadásról. Lehet, a nagy sötétségükben még arra sem gondoltak, hogy néhány jelenlévő is elolvassa önhitt fogalmazásaikat.

A zeneipar kisstílű, ám jóhiszemű ítészein azonban messze túlnőtt az, amit a balliberális sajtó kifaragott magának a világszínvonalú, minden elemében szinte hibátlannak mondható koncert kapcsán.

Nekiálltak ukránozni. Ennek okát abban találták meg, hogy a Guns N’ Roses egyik dalát, a Civil Wart ukrán zászlós, a háborús pusztítást ábrázoló háttérvideóval adták elő. Ebből aztán a derék balliberálisék jó nagy ricsajt csaphattak. Mintha kizárólag erről szólt volna az a szikrázó este. Hát nem. Volt harminc másik zeneszám. Azt meg, ugye, nem várhattuk az amerikai együttestől, hogy a háború szörnyűségéről szóló dalhoz japán, vietnámi, jugoszláv vagy iraki zászlót lobogtassanak.

Ezt persze nem is tehették volna. Mint ahogy a balos sugalmazásokkal ellentétben arról sem lehet szó, hogy a magyarok orra alá dörgölték volna ezzel az ukránozással azt, hogy mi nem segítjük a liberálisnak hazudott nyugati demokráciákhoz hasonló módon Ukrajnát. Mintha az egymillió ukrán menekült támogatása, a számlálhatatlan segély és a következetes békepártiság elhanyagolható tényező lenne. Nem, erről szó sem volt. Hiába tekergetik át a valóságot ezek az összevissza hazudozó orgánumok, a Guns N’ Roses fergeteges koncertje nem erről szólt. Inkább arról, hogy senkitől, a magyaroktól sem lehet elvenni a szabadságot, a szabadságvágyat, és hogy az igazság, a rock igazsága előbb-utóbb, évtizedek elteltével is mindenkit elérhet. Nálunk ugyanis mindenki szabadon azt mond, amit akar.