Vélemény és vita
Egy pad – és az ideológiák
Ferencvárosra figyelt szinte az egész ország az utóbbi napokban. Kezdődött ugyanis azzal, hogy az Amnesty International (Soros-szervezet) egy Tompa utcában levő padot az LMBTQ-érzékenyítés (népszerűsítés?) céljából szivárványosra festett az önkormányzat beleegyezésével.
A ferencvárosi szurkolók azonban nem hagyták sokáig szó nélkül, és egy napon belül átfestették azt zöld–fehérre. Ez persze hatalmas felháborodást keltett, és rögtön kialakult a „szélsőjobbos ultrák vs. LMBTQ-pártiak” meccs, amelynek a tárgya egy közönséges pad volt. De „ha harc, hát legyen harc” alapon ismét megjelentek az érzékenyítők, ezúttal a Labrisz képviseletében, és ismét visszafestették szivárványosra. A történetről itt már érezhető volt, hogy a végtelenségig mehetne, úgyhogy az ügynek gyorsan véget vetettek azzal, hogy a pad újra hagyományos színekben látható, barna deszkákkal és fekete korlátokkal.
Az egész persze nem a padról szólt. Van ugyanis még nagyon sok pad a kerületben, mégis ennél az egynél alakult ki a csörte. Az ügy ennél mélyebb szimbolikákat hordoz, ugyanis egy addig teljesen semleges tárgyat elkezdtek valamiféle ideológiával felruházni azáltal, hogy jelképet csináltak belőle. Ami persze pro-kontra reakciókra számíthatott innentől kezdve. Voltak, akik támogatták, voltak, akik ellenezték. De a legérdekesebb az egészben, hogy a történet egyfajta fricskát mutatott a „kötelező érzékenyítésnek”. Ugyanis, ha elkezdünk egy oldalra állni, valamit képviselni, akkor ne csodálkozzunk, hogy megjelennek mások is, akik viszont mást képviselnek. Ugyanott, ugyanazzal a paddal.
Ezek az érzékenyítő szervezetek mind arra hivatkoztak, hogy ezzel az elfogadást hirdetik. A valami mellé állásukkal azonban bemutatták, hogy egyben ki is zárnak nagyon sok mindent/mindenkit. Ezen az elven ugyanis lehetnének különböző kisebbségek zászlajának színei is azon a padon, sőt szervezeteké, sőt gyerekek kedvenc meséinek a részleteit is felfesthetnék, ugyanis hol vannak a gyerekek és az ő jogaik, érdeklődésük, számukra tetsző dolgok? Pedig egészen biztosra veszem, hogy több gyerek él a fővárosban, mint LMBTQ-tag. Rájuk mégse gondolt senki.
Egy azonban biztos, ha az Amnestynek tényleg az elfogadás volt a célja, akkor ennél boldogabbak már nem is lehetnének, ugyanis a pad barna lett, semleges, olyan ami szinte mindenkinek kedvére való, vagy legalábbis nem késztet a valami mellé való kiállásra vagy ellenállásra senkit, csupán egy pad maradt, ahová lehuppanhat egy LMBTQ-tag, egy kisgyerekes család, vagy éppen egy FTC drukker... Hát mi ez, ha nem a valódi elfogadás?
Vannak, akik ezt másképp látják, a Telex újságírója szerint ugyanis a barna padot preferáló középen állók, „még ha talán jót is akarnak, ugyanakkora kárt okoznak, mint a nácik, ebben az ügyben különösen”. Kedves szavak ezek egy szélsőségekbe tolódó társadalom kellős közepén, ahol még egy pad színeiből is súlyos ideológiai viták keverednek.
Ha azt hittük, hogy végre pont került az ügy végére, akkor nagyot tévedtünk, a legfrissebb állás szerint az Amnesty nem adja fel, és ismét szivárványosra festette a padot. A festékháborúnak egyhamar – nagyon úgy néz ki – nem lesz vége.
Jó példa ez arra, hogy mi történik, ha az elfogadást másokra ráerőszakolva akarjuk hirdetni...
A szerző újságíró