Ugye, hogy igazuk van azoknak, akik csökönyösen állítják, hogy a tehetség előbb-utóbb utat tör magának. Mert hát most is. Végre tehetséges, alkalmas ember áll a székesfőváros élén. Nem, nem Tarlós, ő úgy sertepertélt és piszmogott, metrózott, hidazott meg kukázott, hogy főpolgármestersége szinte nyomot sem hagyott a városon.
Most itt van nekünk Karácsony Gergely. Az őstehetség. Aki felfedezte – bár lehet, hogy előtte már egy ideje figyelte –, hogy Nagybányának, Szolnoknak, Kecskemétnek és Szentendrének is volt-van festőiskolája. Hát akkor Budapest miért árválkodik úgy, mint aki soha nem hallotta Munkácsy vagy Salvador Dali nevét? Pedig hallotta, sőt már meg is haladta a nagy klasszikusok művészetét. A festők jó része, így a mi halhatatlan Gergőnk is rájött, hogy egészen más az élet a Gellért hegyen, mint a Városház utcában, vagy valami ócska, dohos műteremben esetleg múzeumban, s kiadta a jelszót: éljen a plein air! Ki a szabadba! Ott pedig hamar ráébredt az eleven eszével, hogy minden-minden mennyire más. Mások a hangok, az ízek, a hangulatok, és bizony mások a színek is. Rögvest ki is cseréltette például a román lobogóra hajazó fővárosi zászlót, vagyis egy másikat, egy szivárvány színűt biggyesztett melléje, hogy miközben gyönyörködnek, hadd érezzék otthon magukat a városban a másként szexelők.
Ő maga pedig intenzív munkálkodásba kezdett. Festőnek állt. Nem tett egyebet – festett. Földön, vízen levegőben – földet, vizet, levegőt. Irtózott az akadémizmustól, ezért hát hamar elrúgta magát a klasszikusoktól, nem akart senki epigonja lenni, s mint a legtöbb újító, maga is új anyagokat keresett. És mindjárt talált is. A járdára cseppent-csorgott pacnikat látva, megvilágosodott, hogy a raktáron rohadó sárga festék nem csupán a közhivatalokon mutat jól, hanem az aszfalton, a hídon, a hegyoldalban, a Duna vizén és még ki tudja, hol mindenhol. Ja, meg a bicikliken meg a bicikliutakon is. Így hát nekirugaszkodott, festett, festetett és festetett. Mindent összekent, ami éppen meggondolatlanul útjába esett. Fát, virágot, utat, hangot, fényt, mindent, mindent. Még a traffipaxokat is, pedig azok nincsenek is a főváros tulajdonában.
Na, ezt irigyelte el Ferencváros polgármestere, Baranyi Krisztina – aki egyébként korábban azt nyilatkozta a brit The Guardiannek, hogy Magyarországon rendszerszintű a rasszizmus a romákkal szemben –, s mintegy bizonyítandó, hogy a kerületben nem csupán Fradi-szurkolók élnek, lehetnek dózsások is, így aztán igyekezett teret adni minden színnek, hangnak és törekvésnek, és embereivel szivárvány színekbe öltöztette a köztéri padokat.
Na, így gazdagodott Budapest, így izmosodott az utca művészete, mert hamar egész iskola támadt a talpra esett polgármester fellépése nyomán. Igen, többen is rögvest pemzlit, palettát és festőtégelyt ragadtak, s egyetlen éjszaka alatt átmázolták a kissé tájidegen, nyugdíjasbosszantó szabadtéri műtárgyakat. És jönnek, jönnek, jönni fognak újak és mások. Százak és ezerek. Elvégre mindenkit lelkesít városunk felékesítésének lehetősége. Már maga a gondolat is. Csupán a név hiányzik. Név kell a csoportnak, a mozgalomnak, elvégre világszabadalom, s márkajelzés nélkül elvész a globális sokadalomban. Lehetne mondjuk Karácsony Szabadegyetem, bár a karácsony könnyen összetéveszthető a gyümölcsoltó Boldogasszonnyal vagy a május elsejével. És hát amilyen szerény ember a mi főpolgármesterünk, aligha engedné, hogy a friss festőiskolát róla nevezzék el.
Így aztán legyen talán Hajrá, lilák! a kezdeményezés neve, elvégre színes is, és nehogy valaki azt higgye, hogy a IX. kerületben rendszerszintű a kisebbséggyűlölet.
A szerző újságíró