Vérlázítás

Brüsszel számára a lehető legrosszabbkor tört ki a francia migránslázadás. A nemrégiben az EU belügyminiszteri tanácsában többségi szavazással elfogadott határozat alapján minden tagállamnak a meghatározott kvóta szerint évente több tízezer illegális migránst kell befogadnia. Ha ezt nem teszi, horribilis büntetést kell fizetnie. Magyarország már közölte, hogy az eszement tervet nem fogadja el, és mindent megtesz ennek megakadályozására.

Az illegális migránsokat mindig jó színben feltüntető Brüsszel most hallgat. Nagyon nehéz lenne egyetlen jó szót is szólni azokról, akik lincselnek, gyújtogatnak, rabolnak és fosztogatnak szerte Franciaországban. A tombolás kiváltó oka, hogy egy közúti ellenőrzésnél egy többszörösen törvénysértő, illegálisan Franciaországban tartózkodó migráns el akart ütni egy rendőrt, aki önvédelemből lelőtte. Mit tehetett volna? Hagyja, hogy halálra gázolják?

És mit tesz a francia állam? Őrizetbe veteti a fegyverét használó rendőrt. Vagyis azt az üzenetet küldi a társadalomnak, hogy a rendvédelem e tagját még az eset kivizsgálása előtt valamilyen bűncselekménnyel gyanúsítják. A fiatal migráns halála volt az a szikra, amely lángba borította Franciaországot, de komoly erőszakos cselekmények voltak Belgiumban és Svájcban is.

Felmerül a gyanú, hogy a Franciaországban élő több millió migráns – a teljes lakosság 10 százaléka – csak az alkalomra várt, hogy vérlázító módon, mindent elkövetve igyekezzen szétverni és lerombolni azt az országot, amely befogadta, és amelynek javaiból a mai napig él. Épp ésszel nehéz felfogni, hogy a tombolás éppen azok ellen irányul, akik munkájukkal megteremtik azt a jólétet, amelyből a migránsok is részesülnek, és amiért nem tesznek jószerivel semmit.

Éppen azért nagyon bonyolult az immár majdnem hétmillióra duzzadt migránstömeget kezelni, mert az újonnan érkezettek irracionális módon mélységes gyűlöletet éreznek az őshonos franciákkal szemben. Ha ez nem így lenne, akkor a fiatal migráns lelövése után néhány órával nem borult volna lángba egész Franciaország. Kereshetjük a társadalmi okokat, szegénység, kilátástalanság, gettósodás. A probléma egyik lehetséges megoldása a társadalmi különbségek csökkentése lenne, de nem biztos, hogy ez bármilyen eredményre is vezetne.

Legfőképpen azért nem, mert ez sem lenne képes átdimenzionálni a migránsok gondolkodását, amely egy egyszerű képleten alapszik: ők gazdagok, mi szegények vagyunk, tehát erőszakkal elvesszük a vagyonukat, amit meg nem tudunk elvenni, azt leromboljuk. Ebből a megcsontosodott rögeszméből egyszerűen még a harmadik generációs migránsok jelentős része sem tud kilépni.

Mert a kilépés a rendszeres munka lenne, vagyis dolgozni kéne, és mindezt olyanoktól várja el a francia társadalom, akik még három generáció után sem barátkoztak meg a rendszeres munka világának gondolatával. Márpedig tudjuk, hogy minden a fejben dől el, éppen a gondolkodásmód megváltoztatása és az addigi panelok elengedése lenne a feladat, amit a legnehezebb elérni, és az adott személyek elkötelezett akarata nélkül nem is lehet.

Egyben azonban biztosak lehetünk, hogy az olyan megnyilvánulások, mint, amilyet Emmanuel Macron tett, vagyis, hogy a szülők felelősségét hangoztatta a fiatal rombolók otthon tartására, csak olaj a tűzre. Komolyabb fellépést nem helyezett kilátásba a köztársasági elnök, negyvenezer rendőrt ugyan az utcára vezényelt, de ki az a rendfenntartó, aki a történtek után keményen fellépne.

A randalírozók pedig csak röhögtek Macron ötletén. A francia elnök szavai úgy hangoztak, mint egy pedagógus figyelmeztetése, amikor arra kéri a szülőket, hogy ne engedjék meg késő estig gyerekeiknek az okostelefonjaikat nyomkodni, mert másnap fáradtak lesznek, és nem tudnak az iskolában figyelni.

Az államnak ez a nyámnyila hozzáállása a történtekhez, a rombolás határozott elítélésének és a súlyos felelősségre vonás kilátásba helyezésének az elmaradása pedig minden bizonnyal újabb és újabb migránslázadásokhoz fog vezetni.

A folyamat megállíthatatlan.

A szerző főmunkatárs