Nyakunkon a jólét, tényleg a remény hal meg utoljára. Dobrev Klára és csapata megüzente a magyar népnek, hogy azért állította fel az árnyékkormányt, hogy visszaadja a reményt a magyarok elfeledett millióinak az európai jólétre. Hogy megmutassa, van kiút a megélhetési válságból, és élhetünk európaiként, ha az ország végre nem a milliárdos fideszes elitről, hanem az emberekről fog szólni. Ezt csak egy baloldali, fegyelmezett, kormányzóképes politikai erő tudja elérni, ezért az árnyékkormány az egyetlen reményünk.
Hát, igen. A tévéből meg a plakátokról is tudom, hogy nyakunkon a jólét. Legalábbis, mint egykoron Kossuth Lajos, Dobrev Klára is üzent, visszaadva a magyarságnak a csaknem másfél évtizede elrabolt reményt. Világosan, nagy, színes betűkkel megírta, hogy míg Orbán miniszterelnök az árakat emeli, ő bizony a béreket viszi soha nem látott magasságokba. Picit ugyan savanykás-kesernyés mellékíze van az árnyék kifejezésnek, de mit tegyünk, a magyar nyelv már csak ilyen, néhol kevésbé árnyalt, és ha a nemzet és Bulgária Dobrevje egyszer hatalomra kerül, és akarja, ő ezt is meg tudja változtatni.
Mindenesetre egyelőre felemás érzéseim vannak az árnyékkal kapcsolatban. Igaz, Dobrev nagypapája, az egykoron köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő Apró Tóni bácsi, az „ellenforradalom” után nem az árnyékban, hanem a sötétben bujkáló „ellenforradalmárokat” kereste olyan kitartóan, mint ahogyan most az unokája árnyékol.
És hogy valaki árnyékol, arról meg elsőként a kicsit merev, kicsit komikus árnyékboksz ugrik elő régen megrongált emlékezetemből. A teremben sasszézó, szurkáló, fújtató bunyós képe: amint a fergetegesen csinos árnyékminiszter, Vadai Ágnes, ki tudja, hány unciás kesztyűkkel szurkálja a semmit, a ködöt. Időnként megpihen, fújtat nagyokat, mint egykoron a magyar ipar büszkesége, a 424-es gőzmozdony, kiereszti a gőzt, ám ütésre mindenkoron kész kezeit egy pillanatra sem engedi le. A szorító sarkából pedig a minden téren profi, slágfertig Gyurcsány mester egy Pankotai Lilitől kölcsönvett hangtölcsérrel, odakiabál neki: „Megy a bal!” Mi pedig aggódó szemünket rájuk vetjük. Várjuk a csodát. Balról. Igen, várjuk, lessük a nem olyan régen eltűntnek hitt békénk, szabadságunk, Európában is páratlan, irigyelt demokráciánk feltámadását, visszatértét. Hisz 2006-ban még nyakig gázoltunk a demokráciában, akkor még irigykedni jártak hozzánk az EU-küldöttségek, mint hajdanán a Szovtranszavtók közönsége. És bámultak. Igen, csak bámulták a fene nagy szabadságot. Lesték a rendőri pofonokat, a képeken ugyan látszó, ugyanakkor nem létező viperákat, a kardlapozós lovasrohamot meg persze a szemkilövést.
Hát, az volt, kérem, a szabadság, a demokrácia. Az állampolgár – no meg néhány külföldi – ugyan az akkor még szabad sajtótól befolyásolva, szabadon eldönthette, hogy odamegy vagy sem. Kér-e pofont vagy sem? Hány tucattal teszik parancsolni – igen, akkor még nálunk a nép parancsolt –, hangzott a kérdés, és mindenki hálásan vette tudomásul, hogy még ráadást is adtak neki. Igen, ilyen szépen, udvariasan, megértően, európaiasan bánt a magyar a magyarral. Ma meg… Ma meg ha nekiront a rendőröknek, csak úgy odafújják orra alá a könnygázt, és meg nem kérdeznék: Dior legyen, Givenchy vagy Gucci. Esetleg Krasznaja Moszkva? Nem.
Úgyhogy éppen itt az ideje, hogy fellépjen végre a nagy csapat. Balról jönnek a hangok, s a márkás névsor – még, ha árnyékból is hangzik – sok-sok jót, egyenesen megváltást ígér. Az erőlködés, a folyamatos fújtatás kicsit ugyan zavaró, de higgyünk a mesterben, ő tudja, mit csinál. Nem véletlenül tart kemény tréningeket, edzi csapatát, és hol balról, hol jobbról csatlakoznak hozzá, és igény szerint hol a német páncélosok indulóját, a Panzerliedet, hol az Internacionálét fújva. Bérmálkozás idején meg természetesen egyházi dalokat.
Úgyhogy koncentráljunk, erősen figyeljünk oda a széljárásra, hallgassuk meg, hogy balról, az árnyékból éppen milyen nóta csendül. És ha kedvező a dal, no meg a széljárással sincs baj, nyugodjunk meg, boldog napok várnak a nemzetre. Higgyünk népünk nagy mesterében, mert ő még soha nem hazudott nekünk. Legfeljebb nem bontotta ki az igazság minden részletét. Addig pedig zengjük a dalt, az Internacionálét üde, mámoros ajakkal. Az idősebbek, a nyugdíjasok elég, ha csak félhangon dúdolják a dallamot, mert az árnyékból, balról előkúszó bőség, béke, boldogság, szabadság és demokrácia így is rájuk talál. De ha mégsem, akkor tényleg megy a bal.
A szerző újságíró