Provokálnak az ifjúgárdisták

Túl azon, hogy néhány idegbajossá hergelt gyerek már órarendszerűen tüntet a tanáraiért, érdemes megvizsgálni ennek a látszólagos diáklázadásnak a körülményeit. Ha erre csak néhány percet is rászánunk, a kommunizmusban felnőtt korosztályok dermesztő felismerésre juthatnak: a mai lila hajú lányok és szőkére festett fiúk ugyanúgy viselkednek, mint annak idején az ifjúgárdisták. Akik, ugyebár, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) egyenruhába bújtatott aktivistái voltak. Ők szervezték például a forradalmi ifjúsági napokat (FIN), március 15-én, március 21-én, április 4-én. A fiatalok szíves tájékoztatására írjuk le, hogy ezek a dátumok a következő történelmi események körüli felhajtást, ünneplést jelentik: a ma is élő március 15-ét nem magyarázzuk, csupán megjegyezzük, hogy Petőfi Sándor annak idején valamiféle ultrabaloldali mozgalmárként szerepelt a tankönyvekben és mindenhol máshol; március 21-e a dicsőségesnek kiordított véres, kommunista rémuralom időszakát, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napját jelölte; április 4-e pedig Magyarország felszabadításának, így mondták akkor, valójában a szovjet megszállás kezdetének ünnepe.

A szocializmus középiskolásai, ha valami miatt beálltak a szürke zubbonyos gárdisták közé, a mai fiataloknál lényegesen visszafogottabban és szervezettebben demonstráltak. Igaz ugyan, hogy a népi demokráciában, ahogyan a diktatúra becézte magát, ha csak a századnyi részét is elővették volna a mostanában felkapott viselkedésnek, jöttek volna a Kádár-kolbászok, a gumibotok. Mint ahogy agyba-főbe verték és hónapokra börtönbe csukták volna azokat, akik a nem hivatalos ünnepségeken kívül járkáltak nemzeti színű kokárdáikkal Budapesten vagy bárhol máshol az országban.

És most itt vannak újra az utcákon és tereken az álforradalmárok. Időről időre előszedik a trágár felirataikat, hétről hétre újabb és újabb ocsmány szófordulatokat skandálnak, amikor megtámadják az őket megfékezni akaró rendőröket, és azok ellenállnak, csodálkoznak. Mert nekik mindezt szabad. A féktelen szabadság marihuánafüstjének alattvalói, ezek a némelykor tétova léptű, bamba arcú, betépett, magukból kiforduló süldőlányok és suhancok. De mit akarnak? Túl a balhén. Azt mondják, hogy a jövőjükért és a tanáraikért tüntetnek. Sőt. Egyenesen a jobb magyar oktatásügyért. A demokráciáért. A szabadságért – bármit is jelentsen az.

Nagy kérdés, hogy ezekért a jól hangzó, ám elég kusza, önmagukban semmit sem jelentő célokért vajon honnan szerzik a szellemi muníciót. Már ha egyáltalán ilyesmiről beszélhetünk. A tanáraiktól? Ha igen, akkor azokban az iskolákban, ahol tilos politizálni, vajon mikor és hogyan ültetik el a gyerekfejekben ezt a mérhetetlen gyűlöletet a ma élő politikai berendezkedéssel szemben? Csak nem ezek, a diákjaikért látványosan aggódó hiperliberális tanerők a törvényszegők?

Az a néhány száz legújabb kori ifjúgárdista, akik egyre nyilvánvalóbban az erőszakos baloldal mocskos módon maga elé kergetett provokátorai, semmiképpen nem a többség. Ott van velük szemben, de inkább mellettük, figyelve, az a sok tízezer diák és tanár, akiknek elegük van felzaklató mutatványaikból. A mindezek mögött ott álló szélsőliberális baloldali politika pedig újra elérte, hogy a tanárok tekintélye ismét csorbát szenvedett.

A szerző író