Kerüljön le a csizma az asztalról!

Talán be kéne fejezni a jogállamiságról szóló diskurzust, hogy elkezdhessünk egy egészen másikat. A Németországnak csúfolt logisztikai központ pattogó hangú bürokratái ugyanis nem arra használják a szavakat, amire valók – tehát nem arra, hogy kifejezzenek velük valamit –, hanem lovaglópálcaként, amellyel vígan fütyörészve csapkodhatják a sáros csizmájukat, miközben a vasárnapi ebédlőasztalunkon állnak. Daniel Freund így nézett körül a nappalinkban. Nem tudjuk eléggé sajnálni, hogy – mint annyi másról –, a gyarmatosításról is lemaradtak a németek a 19. században, és azóta sem tudnak mit kezdeni az ebből származó frusztrációikkal. Egy ideje az egész Európai Unió terápiás csoporttá alakult, ahol mindenki elmondhatja, miről maradt le. „Sziasztok, Hans vagyok, nyolcvan éve demokrata.” Vannak nehéz esetek – ez még rendben is volna. De az ellenőrző bizottság viselkedése rég átlépte már a jó ízlés határait.

Mint minden neoliberális rendszer, a Berlin–Brüsszel-tengely stabilitása is a megnevezés és a valóság különválasztásán alapszik. Azt mondják, hogy „jogállamisági aggályok”, és politikai kontrollra gondolnak. Azt mondják, „európai konszenzus”, és német hegemóniára gondolnak. Azt mondják „Freund” és azt gondolják, hogy Feind. A sok hazudozás és félrebeszélés közepette eljutottunk oda, hogy a németek maguk sem gondolnak már semmit, csak úgy tesznek, mintha lenne egy újabb „logikus” tervük, mint legutóbb 2015-ben, amikor meginvitálták Európába a fél világot. A jelenleg zajló vizsgálódások kapcsán csak akkor tekintjük véglegesnek a brüsszeliták szemantikai szobatisztaságát, ha az ellenőrző bizottság nem a német Rechtstaatlichkeit fogalmát használja majd, hanem a joguralom kategóriáját és egzakt, tárgyilagos vizsgálatot folytat. Ezt aztán várhatjuk!

A berlini rezsim különféle technokratái éppen most fogadkoznak, hogy rendet vágnak a migránsaik között. A nép, amely mindig elkésett, és mindig túlkompenzálta a késését, felteszem, már megint valami borzalomra készül. 2015-ben még egy olyan párnán szenderegtek, amelyre Immanuel Kant arcképe volt ráhímezve – édesen mosolyogtak az egyetemes vendégjogról és világpolgárságról álmodozva. Most meg rámarkolnak a korbácsnyélre. Itt az idő egy kis leckére, azoknak, akik kimondhatatlan aljasságukban nem németnek születtek: jogállamiság! Ez a velejéig hamis német szószörnyeteg, amelyet a jog uralmának helyettesítésére találtak ki, a német uralmi kultúra foglalata lehetne. Jog és államiság – kettő az egyben. Rosszabb, mint a francia Etat de droit, mert még annál is feszesebb szemantikai egységbe szorítja a technokratikus-jurisztokratikus hatalomgyakorlást a német államelméleti hagyomány politikai immanenciafogalmával, amely nem más, mint az állam. „Recht-staat-lich-keit” – jó hosszú szó, szótagolva még két korbácsütés is belefér, mire végigmondják. Óh igen, az ilyesmit nagyon szeretik a szadomazochista németek. Mindig világos kategóriákban gondolkodnak, s ezeket élesen el is választják egymástól: külpolitikai szadizmus – belpolitikai mazochizmus. Ez a programjuk. Logikátlansággal vagy koncepciótlansággal sosem lehetett őket vádolni.

Végre kezünkben a rejtély kulcsa: a mazochizmus és szadizmus – a germán lélek e két modalitása mindig eltörölhetetlen nyomokat hagyott Európa szellemi és politikai alkatán – így kijelenthető, hogy mindkettő európai probléma. Fontoljuk csak meg: mi más volt a német imperializmus évszázados célja, ha nem az, hogy dialektikusan egyesítse ezt a két perverziót – a németek belpolitikai mazochizmusát és a külpolitikai szadizmusát? S nem volt-e igaza Dalínak, amikor azt állította, hogy Hitler csupán a vereség gyönyöréért indította el a második világháborút? Azóta is számos tünet erre a különös perverzióra utal, különösképp Scholz kancellár felejthetetlen kispolgári nyüszögése, washingtoni hajbókolása, mellyel alázatosan tudomásul vette az Északi Áramlat felrobbantásának tervét. Jó, ha észben tartjuk, hogy a szabadság német fogalma a szükségszerűség elfogadását és a terv túlteljesítését jelenti. Hogy szuverenitás alatt mit értenek, abba talán már jobb nem is belegondolni. Ismerjük a perverz fajtájukat, mint a rossz pénzt.

Daniel Freund is a gyönyör és vágy tajtékos hullámain érkezett hazánkba, kéjesen dideregve, most, hogy végre megbüntetheti, ellenőrizheti és dominálhatja a magyarokat. De álljunk meg itt! Ha igaz, hogy a magyar demokrácia még mindig csak a gyerekkorában jár, akkor ez bizony nem más, mint súlyos abúzus. Miért mutogatja Freund ilyen szemérmetlenül az „európai értékeit” egy kiskorú demokrácia előtt? Hát miről szólt a gyermekvédelmi népszavazás, ha nem erről? Megvan minden erkölcsi és jogi alap ahhoz, hogy a Freund-féle perverz alakokat távol tartsuk szeretett hazánktól. Éppenséggel akkor hibázunk, ha bármi másnak tekintjük Freund pöffeszkedését, mint zaklatásnak.

A berlini neoliberális rezsim most az atomhatalom Franciaország és a lendületesen fegyverkező lengyel nacionalisták között babrál a nadrágszíjával. Talán itt az ideje, hogy feltegyünk bizonyos kérdéseket a német jogállamisággal vagy joguralommal kapcsolatban. Megfelel-e a jogállamiság követelményének demokratikusan megválasztott ellenzéki képviselők, pártok, kiadóvállalatok és civil szervezetek titkosszolgálati megfigyelése? Nem aggályos-e véletlenül az Alkotmányvédelem ideológiai alapon való használata? Milyen alapon gátoltak a Willkommenskultur talpasai európai polgárokat a határátlépésben biopolitikai kifogásokkal 2020-ban és 2021-ben – abban a paranoid görcsben, hogy valami vírus fenyegeti a birodalom közrendjét –, ha ugyanezt a szempontot nem érvényesítették a 2015-ös migrációs válság idején? Rengeteg a kérdés, a germánok viszont természetesen hallgatnak.

Hát persze, hogy hallgatnak. Így szokás ez náluk. Úgy van berendezve az irodájuk, hogy a vallatólámpa mindig mások felé nézzen. Rég elfelejtették Zsukov csizmájának ízét. Most megint ők ellenőrizhetnek másokat. Látszik, hogy az elemükben vannak: felkérdezhetnek, megszámolhatnak, parancsolgathatnak, kioktathatnak, értékelhetnek, aggályoskodhatnak, leüvölthetnek, és százévente humanitárius katasztrófát okozhatnak Európában. Teljes joggal! Mert az ő szépapjuk tartott bakot valami pofaszakállas imperialistának, amikor az legkegyelmesebben kengyelbe szállni méltóztatott, az ő dédanyjuk volt „táncosnő” Weimarban, az ő nagyapjuk robbantotta fel a Lánchidat, és az ő apjuk vett részt Németország újraiparosításában, ami – hagyjuk meg – szép, daliás feladat volt – a Zöldek éppen most csinálják vissza. Akárhogy is, a németek kétségtelenül történelmi jogon – azok, akik.

Joggal kérdezhetnénk: jöhet bármi jó Germániából? Költői kérdés, mert a politikai korrektség jellegzetes burzsoá hipermorálját is onnan kapjuk. „Made in Germany”. Onnan kapjuk az ellenőrző bizottságokat, a migrációs kvótákat, a szénégető álzöldeket és újabban a hazánkba irányuló „antifasiszta” terrorturizmust is.

Nem folytatom. Európai érdek, hogy eltorlaszoljuk azt a kast, ahonnan ezek a Freundok kirajzanak.

Ceterum censeo Germaniam esse delendam.

A szerző eszmetörténész