Minden szakmának vannak alapvető ismeretei, amelyek híján nehezen képzelhető el a gyakorlásuk, illetve ha netán valaki ezek figyelmen kívül hagyásával mégis belevág – s mellette a folyamatos tanuláshoz szükséges nyitottsággal és alázattal sem rendelkezik –, az bizony az esetek túlnyomó részében beszédesen mutatkozik meg a végeredményen. Nem kell hosszan magyarázni, hogy kevés haszna lenne egy olyan patkolókovácsnak, aki csak négyszögletesre tudná meghajlítani a vasat vagy az ásót a gereblyétől megkülönböztetni nem tudó kertésznek, ahogyan egy hiányos anatómiai ismeretekkel rendelkező sebészre sem bízná senki szívesen az életét. Magától értetődőnek tűnik ez, még akkor is, ha a közösségi média és a mindennapjainkat kipárnázó influenszerek korában gyakori érzése lehet az embernek, mintha hirtelen mindenki mindenhez értene, és Einsteinnek is csak az volt a szerencséje, hogy akkoriban nem létezett a Facebook meg társai, mert ha egy posztban megpendítette volna a relativitás elméletét, valószínű rövid úton melegebb égtájra küldi a nagyra becsült publikum.
De ha így van, vajon miért gondolja bárki, hogy a politikára ez nem igaz? Hogy ahhoz nincs szükséges általános és specifikus tudásra? Hogy az valami tét nélküli, fizetett szabadidős tevékenység, amivel a választók egy része megajándékozott néhány kiválasztott képviselőt?
Megnéztem Hadházy Ákos és Jámbor András vitáját a Partizánon, ami a két képviselő egy évvel ezelőtti disputájának a remixe volt. Nagyon mélyen nem mennék bele, mert egy évvel ezelőtt sem volt sok teteje, akkor is az értetlenség és a személyes monomániák domborodtak ki a beszélgetésből, amin az eltelt idő láthatólag keveset változtatott. Szóba került megint a sajtószabadság, a kormánypropaganda mindeneket eldöntő hatalma (a függetlennek titulált kormányellenes propaganda hatékonytalanságának miértje persze sosem vetődik fel ilyenkor), a diktatúra, az azt elfogadó szerencsétlen és a demokrácia csorbulására nem fogékony társadalom meg minden, ami szokott.
S egyszer csak elhangzott az a mondat, hogy a jelenkori magyar ellenzék sem intellektuálisan, sem szervezetileg nem alkalmas arra, hogy leváltsa a kormányt. Magyarán hiányzik a tudás és a szervezettség. Nem én állapítom meg, Jámbor András mondta. Egyet kell hogy értsek vele. S akkor megint fel kell tenni a kérdést: ezt mégis hogyan gondolják? Nem csak a kormány- vagy rendszerbuktatást, hanem azt, ami esetlegesen utána következne. Hogyan gondolják azok a politikusok, akik kerítésperformance-okkal remélik megspórolni a tanulást, a szervezés munkáját, a hitelesség felépítését? És hogyan gondolja az a szellemi világ, amelyik mögöttük áll, és végtelen gőgjében nem a hiányok pótlását kéri számon, hanem ünnepel és felnagyít minden üres gesztust, értelmetlen és terméketlen cselekvést, hogy amikor kiderül a csődje, újra a társadalomnak a saját élete tényeiből táplálkozó, józan döntést hozó többségét okolja, amelyik mellesleg tisztában van az ellenzék intellektuális és szervezeti alkalmatlanságával.
Az egy évvel ezelőtti és a mostani beszélgetésben is felvetődött, az ellenzéknek ellenállni kell-e vagy belesimulni a rendszerbe. A válasz egy harmadik opció: tanulni.
A szerző vezető szerkesztő