Nagy Ervin

Vélemény és vita

Kordonbontás a politikai látványpékségben

Nincs koherens mondanivaló, nincs valós társadalmi támogatottság, nem tud felállni a padlóról a baloldal, így marad a kétségbeesett rendbontás. A szélsőbalos aktivista forgatókönyveket követő és az underground színházi dramaturgia szerint megkomponált politikai látványpékség. Ennyi és nem több, amit ki tud szenvedni magából most az ellenzék derékhada. Ám a nevetés helyett inkább az óvatosságra van most szükség.

Gyurcsány járja a saját útját, a gyengéket felemészti, az ellenzék mozgásterét – saját érdekei szerint – a végletekig beszűkíti. Neki így is jó. Neki ez a legtöbb, ami jelenleg elérhető. Gyakorlatilag létrehozott egy olyan helyzetet, amelyben senki és semmi sem tud kiemelkedni az egykori szivárványkoalíció romjain. Így marad ő, a romok nagy vezére.

A Momentum sem tud jottányit előre lépni, pedig nekik volt esélyük néhány évvel ezelőtt arra, hogy ellenzéket váltsanak. De elbuktak. Lehet, nem is volt komoly a szándék. Lehet, hogy Nyugatról nem is kérték. Ki tudja? Ám az egyértelmű, hogy mostanra más nem jut eszükbe, csak a kordonbontás. Mással nem is tudják magukat megkülönböztetni. Nevetséges, ugyanakkor szomorú, de ha a történelmi távlatokat vizsgáljuk, akkor veszélyes is egyben.

Az elmúlt száz esztendőben mindig voltak olyan – ahogy Békés Márton találóan megnevezi – „kívülről irányított” politikai csoportok a „belülről vezérelt” jobboldallal szemben, amelyek éppen a külső anyagi és politikai támogatásnak hála hatalomra tudtak kerülni. Kaptak fegyvert, pénzt vagy politikai hátszelet ahhoz, hogy társadalmi rendetlenséget okozzanak, majd a káoszt kihasználva megragadják a hatalmat.

Voltak kíméletlen, hangos csoportok. Tanácsköztársaság, majd a Szálasi, végül a Rákosi által vezetett brigádok, amelyek erőszakkal értek fel a „csúcsra”. Aztán persze ’56 után Kádár János is, mögötte a szovjet tankokkal. És működött. Óriási károkat okozva, tragédiák ezreit szülve, megnyomorítva társadalmi csoportokat és szétzilálva a nemzet testét. Megrontva a haza szellemét. Ebbe a sorba álltak bele a kordonbontók. Persze, lehet elsőre nevetgélni (a humor mindig jó gyógyír), lehet pancser puccskísérletnek nevezni (reméljük az is marad), ám félvállról venni botorság lenne. Éppen a történelem bizonyítja, hogy oda kell figyelni a kívülről érkező vagy támogatott legkisebb rendbontásra is.

Léteznek olyan szélsőbalos aktivistáknak készített forgatókönyvek, amelyeket sokszor, sok helyütt és számtalan esetben sikeresen próbáltak ki. A szakirodalom már magyarul is rendelkezésre áll: Saul Alinsky, Gene Sharp vagy legutóbb Szrgya Popovics könyve. És jól kitapinthatóan olvassák ezeket. Már a momentumosok is. Pedig ők arról hírhedtek, hogy nem olvasnak könyveket, csak információkat csipegetnek össze a világhálóról, amit tudásként és 21. századi műveltségként próbálnak eladni.

Ami viszont kordonbontás címszó alatt folyik, az egy végtelenül aljas forgatókönyv megvalósulása. Azért aljas, mert a gyermekeket helyezi áldozatszerepbe.

Alinsky egyik fontos tanácsa, hogy keresni kell mindenkit érintő témákat (ebben az esetben az oktatás), melyek körül zavar kelthető, majd ehhez olyan társadalmi csoportokat, amelyeket áldozatként lehet bemutatni, mert az áldozattal könnyebb szimpatizálni, mint a fennálló hatalommal. Aztán démonizáld az ellenfelet, adjál neki arcot, hisz az arctalan hatalmat nem lehet igazán gyűlölni – folytatja a radikális forgatókönyvíró. Ez is megtörtént. Pintér Sándor és Orbán Viktor maga a megtestesült gonosz – legalábbis a színházi dramaturgia szerint.

Majd – mondja Alinsky – fokozd a nyomást, ne engedd, hogy elunják magukat az embereket. Légy érdekes és látványos – teszi hozzá Popovics. Válasz szimbólumokat, mert az többletjelentéssel bír, mert annak közösségteremtő ereje van. És lőn. Ahogy volt a FreeSZFE-tüntetés idején, úgy most is született egy szimbólum, amit fel lehet rajzolni a kezünkre, a ruhánkra, a fejünkre és a város összes falára.

A recept tehát létezik, a színházi emberek (Gulyás Márton, NoÁr, Horgas Péter és a Krétakör Színház társulata) dolgoznak a dramaturgián és a Soros-hálózat is biztosítja az anyagi hátteret. Azaz lehet, hogy elfáradnak majd a kordonbontók, lehet, hogy a látványpékség nemsokára bezár, de a jelenség velünk marad. A próbálkozás, az igyekezet újra és újra felüti majd a fejét. Számolnunk kell vele, hisz nem a jobb- vagy a baloldal léte a tét. A társadalmi rend megbontása, a politikai destabilizáció és a polarizáció, a magyart magyarral szembe állító szellemiség szabadulhat ki a palackból. A „szétdobálás” kultúrája születhet meg a látványpékségben. Figyeljünk oda!

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője