Dippold Pál

Vélemény és vita

Tüntituristák fehérben

Ritka otromba akciót szervezett a Magyar Anyák nevű csoport és a Tanítanék Mozgalom május első vasárnapján – anyák napján. A balliberális szubkultúra hetek óta a Várban randalírozó fiataljainak szülei lettek volna ezek a fehérbe öltözött hölgyek. Tábláikról megtudhattuk, hogy ők az Orbán-kormány rendőrsége által agyba-főbe vert, lényegében ártatlan diákok szülei.

A vasárnapot megelőző szerdán az úgynevezett diákok rohamosztagai ismét randalíroztak. A korábbi hetek megmozdulásainál lényegesen erőteljesebben rontottak neki a miniszterelnökséggel szembeni építkezés kerítését és természetesen a hivatalt is élő kordonnal védelmező rendőröknek. Volt ott minden. Trágár rigmusok, tejföldobálás, köpködés, kőhajigálás és drótráncigálás.

Az eseményről készült videófelvételek alapján határozottan állítható, hogy nem a rendőrök, hanem az úgynevezett tüntetők voltak erőszakosak. Túl azon, hogy a megmozdulást nem jelentették be előre, néhány suhanc és süldőlány a társainál is durvábban támadt a sorfalra. Őket vagy kiemelték az emberi kavalkádból, vagy amikor ezt már nem lehetett, jött a könnygáz. Ettől, aki kapott belőle, sírt. Könnye, taknya, nyála egybefolyt. A támadók, a tizenhat-tizennyolc éves gyerekek közelről nézve nem voltak gyerekméretűek. Amit ordibáltak, azok a mondatok sem éppen az óvodásokra jellemzők. Néhányukat a rendőrök lefogták. Ahogy mértékadó politikusok mondják, a hatóság fellépése szakszerű, indokolt, arányos és jogos volt.

Az események után, akár egy folytatásos filmben, építették fel az ellenzéki értelmezést. Az első eleme ennek, hogy verik a gyerekeinket. A második, hogy itt akkora az önkény, a diktatúra, hogy könnygázzal kell lefújni a gyerekeinket. A harmadik, hogy minderről azonnal tudósítani kell a haladó szellemű Európát. A negyedik, hogy a tumultust előidéző, idióta politikusok telenyilatkozzák a sajtójukat ezzel a hazugságözönnel.

Menet közben rájöhettek, hogy mindez elég átlátszó és sovány történet, ezért megpróbálták tovább habosítani. Így jöttek elő anyák napján fehér ruhában, virágokkal, újfent csak ostoba táblákkal a „megvert” fiatalok szülei. Nem voltak sokan. „Azt mondják a szülők, a gyerekeik a legfontosabbak, és lesz..ják, hogy milyen iskolája van a gyerekeknek. Mindig egy maroknyi ember van itt, és nagyon szomorú az egésznek a tehetetlensége” sopánkodott egy Németországból hazautazó tüntiturista.

Odacsordogált ez a hölgypatak a miniszterelnökség elé. Hangsúlyozottan negédesen, szemükben az álbéke villanásaival rakosgatták a virágokat a rendőrnők lába elé, kötözték a piros szalagokat a hivatal ajtajára. Ruházatuk az ártatlanságot, a szalagok az erőszakot jelképezték. A szimbólumokba belebolondult nőket cseppet sem izgatta, hogy minden, amit állításként, tényként fogalmaztak meg, az hazugság. A csürhemód viselkedő gyerekeik tombolása egy cseppnyi szégyent nem jelentett nekik. Sőt. Művészkedő mutatványaik, a virágozás, az ostoba szónoklatok és az ellenzéki politikusok jelenléte világossá tette mindenki számára, hogy itt, akárcsak az összes többi hasonló eseményen, már régen nem a magyar oktatásügyről van szó. Nem a diákok és nem a tanárok, de még csak nem is a szülők érdekében szervezik meg az efféle tüntetéseket. Nem.

Egyszerűen a konzervatív magyar kormányt egyre erőszakosabban lenyomni akaró, főleg a nyugat-európai és az amerikai politikai, de inkább gazdasági érdekcsoportok kottájából játszanak. Abban pedig a dallam iránya jól ismert, az internacionálé balfals hangjait halljuk: „És nemzetközivé lesz holnapra a világ.”

Az akciónőknek azonban most sem jött össze ez, a tegnapi holnapra, azaz másnapra nem a botránykeltő, erőszakos süldőlányokról és suhancokról szóltak a hírek, hanem arról, hogy a magyar középiskolákban száztizenegyezer diák kezdte meg az érettségi vizsgákat.

A szerző író