Ferenc pápa apostoli látogatása Magyarországon

Sokan és sokféleképpen próbálták már megfejteni ezen apostoli látogatás miértjét. Vasárnap délben Ő segített egy kicsit: magához szeretné ölelni a szívéhez közel került magyar egyházat és magyar népet. Valamennyire ismerve dinamikus hitét és jezsuita mentalitását magában valószínűleg hozzátehette: „veletek együtt, én is és ti is, közösen meg fogunk lepődni, hogy mi minden sül ki ebből…”

Az apostoli látogatás bejelentése óta nagy figyelemmel követtem a megjelenő cikkeket és a hozzájuk fűzött kommenteket, akaratlanul is József Attila egyik verssora jutott az eszembe: „… alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély…” (A Dunánál, 1936). Tényleg hallgat a mély? Milyen mélységről beszélünk? Ferenc pápa vajon mit látott, mit tapasztalt meg közöttünk és velünk Csíksomlyón 2019-ben és Budapesten 2021-ben, hogy nem túl acélos egészsége ellenére megkockáztatja ezt a találkozást? Mit tudunk mi, magyarok adni egy apostolutódnak, és mit kaphatunk tőle?

Alig egy hónappal a budapesti látogatása után Rómában útjára indította a katolikus egyház szinodális folyamatát. Az elmúlt másfél év eseményei és változásai máris előre jelzik, hogy most sikerülni fog megvalósítani a II. Vatikáni zsinat által elindított történelmi fordulatot, egyházi szemléletmód- (paradigma-) váltást, ahol a keresztény lelkiségi és egyházi élet főszereplője az Atya-Fiú-Szentlélek nevében egyesült nép lesz, amely testvéri egységben másokat is magával vonzva járja a földi élet szent utazását Krisztus nyomában, az evangéliummal a szívében.

Ferenc pápa nyilvánvalóan évekkel korábban kezdte előkészíteni ezt a szinódusi folyamatot, és Csíksomlyón, a magyarokkal együtt jelenlevő erdélyi népcsoportok színes gyülekezete előtt már erről beszélt, hogy Krisztus nevében együtt járhatunk tovább az úton, ha már ilyen szépen összejöttünk a lelki édesanyánk lábai körül. A 2023. szeptember 12-én a vasárnap délelőtti statio orbis misén viszont olyan élmény érte, amelyre saját szavai szerint sem számított. Jó pásztorként, saját szemével láthatta Isten szent népét együtt haladni vele az úton. Személyesen megtapasztalhatott egy olyan valóságot, amiről a munkatársaival több éve beszélgettek és álmodoztak.

Közismert információ, hogy nem nagyon készül egy-egy találkozóra, hanem amikor ott van, mélyen a szemébe néz az illetőnek, hívja a Szentlelket, és nagyjából már tisztában is van a helyzettel, és azt mondja, amit a Lélek diktál neki.

Ferenc pápa Budapesten, azon a csodálatos szeptemberi napon, a Szépművészeti Múzeumban, az Andrássy úton és a Hősök terén mélyen a szemébe nézett az állami vezetőinknek, püspöktársainak, a többi keresztény felekezet vezetőinek és a zsidó vallási vezetőnek. A mise előtt végigszemlélte és néhány szerencsés kisgyermek képében, magához ölelte a lelkes és örömteli keresztény népet. Amikor a végén a záró áldást megkaptuk, már régen tisztában volt vele, hogy kik vagyunk és mit akarunk, merre megyünk, mennyire bíztuk rá magunkat Krisztusra.

Ez a mély lelki tapasztalata a magyar vezetőkkel és a hívő néppel kapcsolatosan őt magát is meglepte – mint ahogy az egész világot –, mert nagyon nem egyezett a fősodratú média által rólunk kialakított képpel. Ebben a találkozásban valószínűleg felfedezte azt a különleges ezeréves szövetséget és közös történetet, amely a magyar apostoli királyságot az Apostoli Szentszékhez, Péter utódaihoz, a pápaság intézményéhez köti.

Géza fia Vajk hosszas megfontolás után hozta meg azt a döntését, hogy a magyar nép fennmaradása és szuverenitásának biztosítása érdekében a római egyházzal köt szövetséget, és ennek megpecsételésére Szilveszter pápától kért és kapott koronát. Ez a szövetségesi kapcsolat végigkísérte egész történelmünket, jó- és balsorsban egyaránt.

Erre az együttműködő szövetségre épültek a közelmúlt jelentős fejleményei, hogy Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi XII. Piusz pápa még bíborosként 1938. május 25. és 30. között Budapesten képviselte a Szentszéket a 34. Eucharisztikus Világkongresszuson. Az akkor államtitkár Pacelli kíséretében ott volt Giovanni Battista Montini atya, a későbbi VI. Pál pápa is.

XII. Piusz pápát mélyen megrázta az 1956-os forradalom leverése és az azt követő megtorlási hullám, a szeretett magyar nép mérhetetlen szenvedése. Az egész egyházi felső vezetéssel együtt akkor vetettek számot a szovjet típusú kommunista világrend ateizmusával, látták, hogy minden eszközt bevet Isten és az egyház végleges kitörlésére az emberek gondolkodásából és életéből. A Vatikáni Rádióban drámai beszédben intézett felhívást minden keresztényhez, hogy ne hagyják, ne engedjék meg ezt.

A fiatal Chiara Lubich – a Fokoláre mozgalom alapítója, akinek rokonai éltek Budapesten – nyitott szívvel meghallotta és befogadta ezt a felhívást, és a Cittá nuova (Új város) újság hasábjain 1957. elején szenvedélyes hangú cikkben írta: „… Bécsben találkoztunk a magyar menekültekkel (…) megosztottuk velük a mérhetetlen testi és lelki szenvedésüket (…) a pápával együtt kiáltjuk: keljenek életre Isten önkénteseinek seregei, férfiak és nők a föld minden országában! Ők arra kötelezik el magukat, hogy életükkel és szolgálatukkal, személyesen, párosan, kisebb-nagyobb csapatokban visszaviszik, helyreállítják az élő Isten jelenlétét az emberi és társadalmi élet minden területén, minden erejükkel, állandóan és mindenütt hatékonyan tevékenykednek Isten országának építésén.”

Így született meg Isten önkénteseinek hívása, egy új jelenség az egyházban és a világban, elterjedt több mint száz országban az egész világon. Isten önkénteseinek ötven éves jubileumát – több mint tizenkétezer résztvevővel a világ minden tájáról – az Egyetemes testvériség napja címmel itt Budapesten tartottuk meg 2006. szeptember 16-án, egy nappal Salkaházi Sára boldoggá avatása és az őszödi beszéd kiszivárgása előtt. Az történelem tud érdekes hullámvasutazást produkálni. Az Isten önkénteseit életre hívó emberi, társadalmi és lelkiségi igény ma sem különbözik túlságosan. Itt nálunk most éppen nincs idegen hadsereg tankokkal és fegyverropogással, de a világ számos helyén sajnos van.

Arra van szükség, hogy az élő, irgalmas és szerető Isten önkéntesei kitörjenek egy mozgalom, de még a szűk értelemben vett egyházi keretek közül is, és látható módon hozzákezdjenek a társadalom alulról induló megújításának: imával, konkrét szolgálattal, párbeszéddel, evangelizációval.

Jót mosolygok magamban, néha bosszankodom is, amikor hallom vagy olvasom, hogy Ferenc pápa vajon kinek az embere? Kié, kié? Hát Krisztusé! Ő maga mondja, a Jézus Társasága rend tagja, Krisztus, a Szentháromság, Isten földi képviselője, úgy beszél, úgy viselkedik, úgy imádkozik, tehát Krisztusé!

Ő Isten önkénteseinek első számú elöljárója, és most ide jön hozzánk, hogy minden megkeresztelt emberben új életre szólítsa a lappangó, tetszhalott Isten önkéntesét: „Lázár, jöjj ki! Erre a halott azonnal kijött” (Jn 11,43). A különböző eseményeken ezekben a napokban, de bármelyikünket otthon is, hirtelen és váratlanul átölelhet Krisztus, és új hivatásra hívhat: Isten önkéntesének! Ez új távlatot adhat személyesen nekem és egész házam népének. „Lázár jöjj ki!”

Egy másik vonulat a magyar nép lelkének őrzője és letéteményese, a nemzetőrség. A középkorban a köznemesség vitte a szerepet, és az Aranybulla eseménye jelzi ennek működését. Erővel és látható formában bukkant fel 1848-49-ben. Később inkább búvópatakként volt jelen: a kiegyezés után az Osztrák–Magyar Monarchia éveiben és az 1920-as évek fejlődésében, szociális mozgalmaiban. Örökre megmaradó felvillanásként tört elő 1956 október végi napjaiban. A proletárdiktatúra mélységes emberi és lelki sötétségében, a semmiből pillanatok alatt létrejött egy széles szolidaritási és támogató háló, vidék-Budapest munkamegosztás, gyűjtés a hadiárváknak a boltok kirakataiban kihelyezett őrizetlen dobozokban stb.

Az a meglátásom, hogy nemzetőrnek számít minden jó szándékú magyar ember: szülő, nagyszülő, oktató-nevelő, szociális, mentális és lelkigondozó, a civil és egyházi szolgálattevők, a rendvédelem és a jó kormányzás résztvevői. Mindenki, aki önzetlenül tevékenykedik az emberek életének és a minket körülvevő természetnek a megőrzéséért, fizetésért vagy ingyenes szolgálatként egyaránt. A valóságban legtöbbünk Isten önkéntese és/vagy nemzetőr is az élete és tevékenysége alapján, csak még nem tud róla.

Ide kívánkozik közös példának a magyar nemzetőr és egyben Isten önkéntese szemléltetésére a svéd származású bencés pap-tanár, Olofson Placid atya fogságának és Gulágon végzett szolgálatának említése. A II. világháborúban fogságba esett, a szovjet törvények szerint többéves a szibériai kényszermunkára ítélték, amit a Gulágon töltött le több száz magyar fogollyal együtt. Csak addig volt elkeseredett és kétségbeesett, amíg rá nem jött, hogy Isten küldte oda a fogolytársak szolgálatára a teljes hivatása szerint: papként és nevelőként. Az is eszébe jutott, hogy ide csak rabként lehet jönni, sem a püspök, sem a főapát nem tudta volna oda helyezni. A titkos papi szolgálat mellett a rabtársak között megszervezte a reménység iskoláját. Ennek keretében gyakran szerveztek örömolimpiát is: ki tud ebben a helyzetben minél több örömteli pillanatról beszámolni az utolsó huszonnégy órából. Nagyon sok rabtársa ezeknek köszönhette a túlélést és a későbbi hazajutást.

Nem tudjuk mennyire ismert Ferenc pápa előtt ez a mélyen a magyar nép lelkében és hagyományaiban gyökerező létezési mód, de egész biztosan megsejtett valamit belőle. Az össznépi ötvenhatos tapasztalatra épült fel a Nemzeti Együttműködés Rendszere, és az Alaptörvényünk alapvonalait is innen merítettük. Remélem, az állami vezetőkkel való találkozáson a Karmelita kolostorban lesz alkalom legalább részben bemutatni Ferenc pápának a NER alapvonalait.

A NER háromlábú széke, hármas antropológiai pillérrendszere a következő: (1) Isten önkéntesei az egyházi oldalról; (2) a nemzetőrök a másik oldalról és (3) harmadikként a politikai vezetés. Ebben a történelmi pillanatban együtt indulhatunk neki, hogy az Isten Ferenc pápa által közvetített áldásával segítsük a magyar nép túlélését és fejlődését itt Európa közepén! Együttműködve, szinódusi szövetségben a Kárpát-medence népeivel és a többi néppel is a békéért.

A katolikus templomokban most vasárnap Lukács evangéliumából az emmauszi tanítványok történetét olvastuk. Érdemes elolvasni eredetiben, én itt most az általam az alkalomra aktualizált verzióját írom le: Kleofás (Isten önkéntese) és társa (felesége, nemzetőranyuka) szomorúan ballagnak Budapest felé, és a világ, a család és az Egyház dolgaival kapcsolatosan a nehéz érzéseiket és csalódásaikat osztják meg egymással. De a feltámadt Jézus – ígéretéhez híven – csatlakozik melléjük, ők azonban nem ismerik fel. Kérdésére kiöntik neki a szívüket, és ahogy mondják, felidéződik bennük az Írás, gyermekkorukból vagy későbbről, és a szívük mélyén fölizzik a parázs, megjelennek az első lángnyelvek. Ekkor oda érnek a Kossuth térre és megtörténik a csoda: felismerik Őt, a feltámadt és velünk lévő Krisztust a kenyértörésben. Feleannyi idő alatt érnek haza, mert új életre kelt bennük a hit, a remény és a szeretet, és ezt a felfedezésüket minél előbb tovább akarják adni a rokonaiknak, munkatársaiknak és a plébánián, gyülekezetben, egyházi közösségben élő testvéreiknek, tanítványtársaknak.

Figyeljünk tehát nyitott szívvel ezekben a napokban arra, amit Isten üzen minden jó szándékú magyar embernek. Ferenc pápa jöhet, és van is számára látnivaló, a rosszakarók pedig mehetnek tovább, mert nincs itt nekik semmi látnivaló.

Ami a látogatás utáni időszakot illeti, ismét a költőhöz fordulok: „A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

A szerző hatósági állatorvos, a plébániai sejtevangelizáció nemzeti referense