Kvótatánc

A legvadabb kommunista idők női egyenjogúsítási manőverei könnyed mókát jelenthettek: traktorista nők, szövőnők babos kendőben és kismamacipőben mosolyogtak a plakátokon. Az 1950-es évek óta eltelt évtizedekben azonban az egykor annyira csodált, műveltnek mondott Nyugaton ennél sokkal vadabb elképzelések szerint akarják berendezni a társadalmat. A nők napjainkban sokkal inkább kirakati bábuk, mint voltak egykor. Az egyenlőség, inkább egyenlősdi élharcosai kvótáznak. Mindenhol egyenlő arányban kell szerepeljenek a nők és a férfiak. Fele-fele lenne, ha nem zavarnának bele ebbe a patikamérlegezésbe a társadalmi nemek. Mert ugyan miként állapítják meg egy fiúlány vagy egy lányfiú helyét a padsorokban?

Fényes Kristóf elborzadva nézte az Európai Unió kisebb-nagyobb országainak vezető tisztviselőit. Nem sokallta a hölgyek létszámát, hiszen természetes, hogy inkább a nőket nézte szívesebben, mint a férfiakat. Megtudta például, hogy a mostani német kormányban egészen a hadügyér asszony menesztéséig egyenlő arányban voltak hölgyek és urak. Kipatikázták. Aztán mikor a női hadügyminiszter már kínosan sokszor fogott mellé, jött egy Pistorius nevű férfi, aki nagyjából ugyanúgy nem értett a semmihez, mint a korábbi korszak hadügyminisztere, bizonyos Ursula von der Leyen. Fényes Kristóf erősen gondolkodott azon, hogy amikor a világban nagy-nagy veszélyekkel fenyegető háborúk dúlnak, mit keresnek az piromániás amatőrök a robbanószerkezetek élesítő gombjainál.

Vajon miért riszálja magát végig a menekülttáborokon a brit belügyminiszter, vajon miért hangoskodik a finn miniszterelnök, de legfőképpen miért akarja egyre erősebben a békétlenség világméretűvé robbantását Annalena Baerbock, a német külügyminiszter. A zöldhölgy a szélerőművek propellerjeitől megszédülve egyre erősebben szorgalmazza az Ukrajnában dúló háború kiterjesztését. Mit keresnek egyáltalán az ilyen, mindenhez, de igazából semmihez nem értő emberek itt? Hol van az itt? – tette fel a kérdést önmagának is, ez a katonaviselt idősebb úr, ez a kopasz Fényes Kristóf. Nem tudják, mivel játszanak – válaszolt magának. Igazából csak az tudhatja, akinek volt valaha szerencséje vagy szerencsétlensége a világ bármelyik hadseregében szolgálni. Az a viháncoló tudatlanság, az a végtelenül felelőtlen és rosszindulatú ámokfutás, amit Baerbock képvisel, nemcsak saját népére, hanem szövetségeseire is veszélyes.

A német külügyminiszter nem tudja például, mit jelent gépkarabéllyal lőni. Fényes fejében ott kerepelt az az 1975-ös Kalasnyikov, amivel a lőtérre kergették. Hasalt a poros lőállásban, jó messzire előtte egy fél disznó lifegett, honvéd elvtársak, három egyes lövés, cél a cél, tűzre tarts – húzzák már meg azt a szerencsétlen elsütőbillentyűt, ordította a kiképző őrmester. Az újoncok lőttek. Aztán sorba kellett állniuk, és elmeneteltek a célig. Nézzék, mit tesz a lövedék a csonttal és a hússal! A fél disznónak nem volt túloldala. Valósággal lerobbant onnan a bőr. Ha embert állítunk ide, ugyanilyen lenne az eredmény – mondta az őrmester.

Ami tehát a valódi háború természetét illeti, pörgette gondolatait Fényes Kristóf, az a maga százezres, milliós emberáldozatával sokkal dermesztőbb valóság, mint azon a régi lőtéren a fél disznó. Akik tehát azzal a fontoskodó okoskodással osztják az észt és küldik mások gyerekeit a front-vágóhidakra, mint a német külügyminiszter, azok jóindulattal buták, gyanakvó nézőponttal gonoszok. A gonosz pedig biológiai és társadalmi nemektől függetlenül pusztít.

A szerző író