A miniszterelnök politikai igazgatója Facebook-oldalán tett közzé három idézetet, válaszul Ulf Kristersson svéd miniszterelnök napokban tett nyilatkozatára, hogy a brüsszeli EU-csúcson számon kéri Orbán Viktoron, miért szavaz külön a Magyar Országgyűlés Svédország és Finnország NATO-csatlakozásáról. A citált egy-két évvel ezelőtti politikusi megszólalások unalmasan ismerősek a magyar fülnek, s bár lehet, sokan hallották őket elhangzásukkor, valószínűleg kevesen emlékeznek rájuk, belevesztek a hasonszőrűen igaztalan és méltánytalan ítéletek tíz éve kavargó áradatába. Elvesző demokrácia, nacionalizmus, idegengyűlölet, mindenféle szabadság korlátozása etc., nem érdemes sorolni, mindenki tisztában van vele.
De érdemes megállni Ulf Kristersson miniszterelnök (a Mérsékelt Párt akkori vezetője) 2021. március 3-i mondatánál, mert beszédes és túl is lépett reflexből elhangzó ítéleteken. Eszerint: „Az EU számára a munka nagy részét továbbra is Magyarország fejlődésének megtörése, a magyar kormányra való nyomásgyakorlás és az egyre erősödő ellenzék támogatása jelenti.”
Bontsuk két részre a közlést. Mit mondhatunk egy olyan, egyenjogú országok által alkotott közösségről, amelynek munkája nagy részét valamely tagállam fejlődésének a megtörése adja? Félreértés ne essék, itt nem a társuláskor vállalt kötelezettségek betartásáról vagy be nem tartásáról van szó (arra már az úgynevezett jogállamisági eljárás előtt is megvoltak az EU-nak az eszközei), egy ország fejlődésének megtörése ugyanis túlnyúlik a megrendszabályozáson, az értelemszerűen munkát, invesztált pénzt, ezen keresztül egzisztenciákat nullázhat le, arról nem beszélve, hogy nem is olyan dolog, amit adott esetben – ha a megtörőnek tetsző viszonyok alakulnak ki – egy perc alatt reprodukálható. De mindezek mellett mégis a gőg a legborzasztóbb ebben a felvetésben, az, hogy bármilyen politikus bármilyen megfontolástól és/vagy meggyőződéstől hajtva úgy gondolja, megengedhet magának ilyen szavakat.
A mondat második része az erősödő magyar ellenzék támogatásáról szól. Nyilván mindenki azt támogat, akit akar, de sokszor gondolom, ennek a tízéves kínlódásnak van egy olyan szempontja, amiről súlyához mérten kevés szó esik. Vajon hogyan gondolják el Brüsszelben azt a demokratikus berendezkedést, amelyben a 3,5 millió szavazót maguk mögé állító kormánypártok és a nem egészen kétmillió voksot szerző ellenzék közötti versenyben az utóbbi győz? Mi van, ha a jelenlegi magyar ellenzék pártjai és politikusai egészen egyszerűen alkalmatlanok rá, hogy a választók többsége számára hihető alternatívát dolgozzanak ki Orbán Viktor rendszerével szemben? Pedig jelenleg úgy fest, ez a helyzet, és ezen – ahogy láttuk – pusztán a pénz nem segít, ugyanúgy, ahogyan nem segített a brüsszeli támogatás, de nem segítene az sem, ha sikerülne megtörni Magyarország fejlődését.
Valószínűleg többre menne a változást áhító EU (NGO-k és egyéb kapcsolt részek), ha a magyar kormány sarokba szorítása helyett az ellenzéket próbálná meg tanítani.
A szerző vezető szerkesztő