Jelen, híd

Mindennek és mindenkinek története van, vagy megcsavarva a gondolatot, mindenkinek van története. Ha csak a világban most élő több milliárd emberre gondolunk, és bele abba a számokkal kifejezhetetlen történetmennyiségbe, amit ők jelentenek, elszédülünk, mint a csillagász a fényévekben. Hídmilliárdok kötnek össze időket és tereket. Ha hátranézünk, mögöttünk ott sorakozik elődeink mérhetetlenül nagy tömege a maga saját történeteivel. Ezt is megcifrázva, szinte elképzelhetetlen, hogy egy nap alatt milyen rengeteg eseményt él meg akár a múltbéli, akár a jelen embertömege. Minden másodpercben mindenkivel megtörtént, történik valami. Éppen ezért létformánk természetes velejárója, hogy miután megéltük, másoknak is elmondjuk történeteinket.

Manapság ugyan egyesek szerint a múltat nem szabad piszkálni, bonyolult, felesleges, pénzzé nem tehető az a tudás, amit a történetekből megszerezhetünk, egyáltalán, történetek sem kellenek. Az az ember ugyanis, aki tudja, hogy az idő teljesen természetesen és rendben három – ha úgy tetszik – síkon létezik, van múltunk, jelenünk és jövőnk, az belekapaszkodik a történeteibe. Aki meg mindezt félresöpri, kigúnyolja, és a jelenbe beleragadva él, annak ugyan vannak történetei, de ezeket elmaszatolja, szégyelli, és vergődik a maga egy szem igeidejében. Van, és kész. Sajnálni kell az így vegetálókat, a szabados blabla fertőzöttjeit, szerencsétlenek, lassan azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok. Szegények, az örök jelen rabjai.

A művészetekben sincs másként. Minden korban vannak furcsa képességekkel született emberek, akik a többiek helyett, mondhatni, százmilliók és milliárdok nevében el tudják mondani a történeteket. Ők a képzőművészek, a zenészek és az írók. Ahhoz, hogy az emberiség egészére érvényes igazságokat megmutassák, megszólaltassák az örök lényeget, alapvető, hogy higgyenek a történetekben. Ne csupán szétszabdalt, elemeire bontott képekkel, muzsikákkal és szózsonglőrködéssel páváskodjanak a népszerűség csillogó fényeiben.

Az egyszerű tény, bár melyik tény nem az, miszerint nincs jelen múlt nélkül, ahogyan jövő sincs a jelen nélkül, szűkebb, tágabb környezetünk divatos világszemlélete szerint már unalmas. Meghaladott.

Fényes Kristóf, az öreg gondolkodó elhatározta, hogy élete maradék részében nem hajlandó rosszul érezni magát. Sem unatkozni. Bár ez korábban sem volt jellemző rá. Nem volt nehéz dolga, tele volt a feje a történeteivel, meg a másokéival. Bármire is gondolt, azonnal tizenkét másik történet kezdett el ficánkolni az agyában, így kiválasztott egyet, és azt mondta végig. Ha le is írta a történeteket, írónak mondták.

Hol az elbeszélő, kiabálta abban az 1973-as nyárban a festőművész Biczy Gáspár, aki a vidéki nagyváros kórházában élt már tizenöt éve. A tébolydai részlegben a legkülönfélébb betegségtípusokba sorolt emberek laktak, volt ott tudathasadásos, idióta, delíriumos, paranoiás illető. Biczy azelőtt borbély volt. Jól menő üzletében megfordult a város színe-java. Az élénk szemű mestert akkor zárták be és vették orvosi megfigyelés alá, amikor a tanácstitkár torkához szorította a borotvát: – Te egy rohadt litván vagy, legközelebb nem úszod meg ilyen könnyen, most elmehetsz. Nem volt legközelebb. Biczy urat bezárták az őrültek házába.

A Napból jöttem, bambuszbiciklivel, Észtországban értem földet, mondta a doktoroknak. Festeni küldtek ide, lobogtatta a temperával telemaszatolt papírokat, de szénrajzokkal is szolgálhatok, ápoló úr, egy portré? – lépett oda Fényes Kristófhoz, aki abban az időben ott dolgozott. Rendben, fogadta el Fényes, igazán elmondhatná közben, milyen is volt a Napban élni. Kérem, nagyszerű volt ott fenn, kitűnő időjárási viszonyok, mindig kora ősz volt, tudja, az az indián nyár, világosság, jól láttam mikor, melyik hídra kell lépnem. Milyen hidak? – kérdezte Fényes, a mester, mielőtt válaszolt volna, a porlékony grafitceruzával befeketítette ősz bajuszát. Aztán az ablak tükrébe nézve elégedetten bólintott: megfiatalodtam. A Napban mindenhol hidak vannak, nincs is más, minden pillanatban döntenem kellett, átlépek-e nappalból éjszakába, múltból a jövőbe, délutánból reggelbe, választhattam, itt vagyok vagy ott, gyerek vagyok-e vagy öregember, aztán az utolsó hídnál azt mondtam magamnak, ez a földre visz, nem maradok, megyek. Biczy úr keze közben szaporán járt a rajzlapon, tessék, elkészült ápoló úr arcmása. Fényes megfogta a fekete alkotást. Remekmű, köszönöm, nézegette az összesatírozott lapot. Mivel tartozom? – intett Biczynek. Egy Sport szelettel, hiszen maga egy elbeszélő, kapta el a csokoládét a mester. Jöjjön máskor is, intett, és pizsamáját eligazítva lefeküdt a vaságyára.

A szerző író