Nem titkolom, hogy az egyik kedvenc európai politikusom, a belga liberálisok vezére, Guy Verhofstadt. Ő nem az a mézes-mázas, bűbájoskodó, cukiskodó képmutató, mint általában a többségük, hanem a náci propagandafilmekben „megcsodálható” harciassággal, fanatizmussal próbál lesöpörni minden más véleményt. Most éppen a németeken van a sor, akik mindenféle olcsó kifogásokkal, szerződésekre hivatkozva vonakodnak a legkorszerűbb harckocsijaikat az ukránok rendelkezésére bocsájtani.
„Háború! Háború!” – üvölti Verhofstadt magából kivetkőzve. „Harckocsik és nagy hatótávolságú rakéták átadásával azonnal indítsuk el a teljes szankciócsomagot Oroszország ellen!” – harsogja a balga, a dnyiprói társasházat ért tragikus rakétabecsapódást indokként emlegetve. Igazi liberálisként a tényekkel mit sem törődik, hiszen Olekszij Aresztovics ukrán elnöki tanácsadó már rég elkottyintotta, hogy a lakóépületet azért érte talált, mert az ukrán légvédelem eltérítette eredeti céljától az orosz rakétát.
Emlékezhetünk, amikor az ősszel már a harmadik világháború szélén álltunk, kézzelfogható közelségbe került Oroszország és a NATO közvetlen összecsapása a Lengyelország területére becsapódott rakéta nyomán, és az ukránok az oroszokra igyekeztek terelni a gyanút. Végül kiderült, hogy az egy ember halálát okozó harci eszközt Ukrajnából indították. A folytatás ismert, nagyvonalú hallgatás következett, fátylat borított a Nyugat az incidensre, és nemhogy az ukránok felelősségét nem kezdték vizsgálni, ördögtől való gondolatnak számított minden olyan elmélet, amely Kijev szándékos provokációját feszegette.
Könnyű helyzetben van most Verhofstadt, Európa erkölcscsőszeként léphet fel, a fősodor egyébként is ezt kívánja tőle, pedig leginkább önvizsgálatra lenne szüksége. Tudjuk, hogy ez egyébként többnyire nem erősségük a liberális politikusoknak, akik valós segítségnyújtás helyett jobban szeretnek jelképes gesztusokat tenni. Országokat, népeket kirabolni, aztán száz, kétszáz évvel később sportolóikat térdepeltetni.
Pedig évtizednyi miniszterelnökösködése idején elég sokat tehetett volna, hogy az országa által szétrabolt, lepusztított Belga Kongó valamit visszakapjon a bányáiból brutális kegyetlenség mellett elorzott 5,5 millió tonna rézért, több mint 3 tonna ipari gyémántért és 260-270 ezer kiló aranyért, hogy a második világháború idején felbecsülhetetlen értékűnek tartott uránról már ne is beszéljünk, ahogy a gyarmatosítás következtében bekövetkezett 3-30 millió ember haláláról se, hiszen a népirtással felérő brutalitás dollárban vagy euróban aligha mérhető. Persze, hivatalosan nem is történt népirtás, csak sajnálatos következmények voltak.
Alighanem még az ukránok is hálásabbak lennének, ha a Verhofstadt-féle haszonlesők nem sodorták volna háborúba országukat, hanem inkább valamennyien azon serénykednének, hogy a múlt bűneit enyhítsék. A jogállamiság bajnokainak azonban ezen áldásos tevékenység eszükbe sem jut, ők mindig csak a korszellemet követik; ha a gyarmatosítás járja, hát gyarmatosítanak, ha a genderkedés, akkor ők a legsemlegesebbek, ha pedig a háborúskodni kell, hát a legserényebben küldetik másokkal a fegyvereket, csak a saját házuk táján ne kutakodjanak illetéktelenek. Különösen ilyen korrupciógyanús időkben érzik fontosnak, hogy mások háza táján sepregessenek, és ne ők kerüljenek a fókuszba.
A szerző vezető szerkesztő