Bérkövetelés helyett kormányellenesség

Ahová a baloldal beteszi a lábát, onnan mindenki menekül. Ahol a szélsőséges politika felüti a fejét, ott jó érzésű ember nem marad. Ki szeretne közösséget vállalni egy hangoskodó, megkeseredett, vesztes gyülekezettel?

Ahogy a politika megjelent a pedagógustüntetéseken, a bérkövetelés helyét pedig átvette a radikális kormányellenesség, úgy csökkent a tiltakozók száma. Belépett a baloldal, és mindenki elfutott. Ki akarna együtt menetelni a legyőzöttekkel?

Ahogy megjelentek a politikai elvárások, úgy apadt el a társadalom széles körű szimpátiája. Gyermekeket politikai céllal fel-, illetve kihasználni pedig rémisztőbb mindennél. Jó érzésű ember tényleg nem maradt. Ki tudna nyugodt szívvel a pedagógusok jogos elvárása mellett fellépni, mikor az első sorban leszerepelt baloldali politikusok teszik a szépet?

És most már az is világos, hogy a baloldali pártok összejátszanak a pedagógustüntetések szervezőivel. Legalábbis azokkal, akik egyre csak folytatják a tiltakozásokat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Tanítanék Mozgalom országgyűlési botránya. Ahhoz ugyanis, hogy a tüntetők a parlamenti karzatra bejussanak, belépőket kellett szerezniük, amit csak és kizárólag a baloldali képviselőktől kaphattak meg. Naná, hogy megkapták! Ki az, aki örömmel fogadja el a bukott baloldali politikusok meghívását?

Az utolsó néhány tüntetés már nem a bérkövetelésekről szólt, de nem is más szakpolitikai kérdések voltak a fókuszban. A megmozdulások kormányellenes demonstrációkká szélesedtek. A cél pedig most már végtelenül profán. A baloldal egy olyan instabil helyzet megteremtését akarja kialakítani, amelyben a kormányzat pozíciója meggyengíthető. Ha mellé tesszük az inflációs problémákat, a benzinpánikot és az egész Európát megrengető háborús válságot, akkor akár még abban is bízhatnak, hogy az Orbán-kormányt antidemokratikus úton is meg lehet majd buktatni. Nem kell választást nyerni, ha az utcán is lehet nyerni. Megfelelő nyugati hátszéllel és amerikai pénzekkel nem is tűnik hiábavalóságnak! 

De ha végül kontraproduktív a baloldal akciója, ha a jelenlétükkel inkább ártanak a pedagógusoknak, akkor vajon miért folytatják ezt a gyakorlatot?

Persze, a pedagógus, mint ember, ebben a politikai erőfeszítésben már rég nem számít. Idáig nagyon is érthető a testtartás. A kormánybuktatásra viszont – bármennyire is bíznak benne – jelenleg nincs sok esély. Mi lehet hát a legfontosabb oka annak, hogy rátelepednek egy olyan elégedetlenkedési akcióra, ami éppen a jelenlétük miatt fut vakvágányra?

A válasz ezúttal sem túl bonyolult. A baloldal a történelmi választási kudarc után kimerült. Szellemi és szervezeti értelemben is. Mondanivaló hiányában pedig jogosan merült fel a megújulásra való igény. (Mint minden elvesztett választás után az elmúlt egy évtizedben.) De megújulást csak az ellenzéki választópolgár akar őszintén, az éppen regnáló ellenzéki politikus viszont aligha szeretné. Nem adná át a helyét, nem mondana le a jól fizető állásáról. Így, mikor az egyszeri baloldali politikus elmegy egy pedagógustüntetésre és felhangosítja a kormányellenességet, akkor nem kell szembenéznie a választói elvárásokkal, a megújulás igényével. Nem kell továbbá szégyenkeznie azért, mert kétségbeesetten kapaszkodik a székébe. És ez bizony nagyon látszik! Ráadásul, a politikai mondanivalón sem kell nagyon gondolkodnia, mert az elvileg adva van.

A baloldali politikusok végül is a saját túlélésüket biztosítják azzal, hogy rátelepednek a pedagógustüntetésekre. Más nem is nagyon izgatja őket. Mindamellett megússzák a szellemi erőfeszítést. Csak menni és gátlástalanul hangoskodni kell. Bérkövetelés helyett így lesz kormányellenesség, munka helyett pedig élősködés.

Ez a baloldal éppen most vészeli át a történelmi vereségét. Komoly rutinjuk van már ebben.

A szerző a XXI. Század Intézet elemzője