A fekvőrendőr mint mérték

A magyar mozik is vetítették a Bazi nagy francia lagzik című remekül sikerült vígjátékot, amelynek azóta a második része is elkészült. Mindkettő feltűnik olykor a képernyőn is, érdemes belepillantani bármelyikbe, a franciák maradéktalanul kibeszélnek bennük mindent, ami saját társadalmukban forrongást okoz: a multikulturalizmusból eredő konfliktusokat, a burkaviselés, a vallási különbségek problémáit, a generációs különbségeket, Franciaország és a gyarmatok viszonyát, a bevándorlás kérdéseit és még sorolhatnánk. A történet alapja, hogy egy gazdag, tőről metszett franca nyárspolgár négy lánya négy különböző kulturális gyökerű férfihoz megy feleségül: marokkóihoz, zsidóhoz, kínaihoz és afrikaihoz, ami a családon belül állandó konfliktusok, feszültségek forrása.

A második filmben valamennyi gyerek elhatározza, hogy férjével elhagyja Franciaországot, ahol nem terem számukra babér, és máshol próbálnak szerencsét. Amikor a családfő végigkérdezi vőit, mi a döntés oka, az egyikük azt feleli: „a körforgalmak, sehol nincs annyi, mint Franciaországban”. Ezt akár Magyarországon is mondhatta volna, ez a forgalomtechnikai megoldás nálunk is egyre elterjedtebb az autóval közlekedők nagy bánatára. A forgalom lassítására és a balesetek megelőzésére szánt körforgalmak vagy torlódásokat okoznak (javasoljuk Dunakeszi vagy Biatorbágy megközelítését csúcsidőben), vagy ha rendkívül sűrűn követik egymást, dühítően lelassítják a haladást: próbáljunk csak Kecskeméttől az M44-ig eljutni a felújított régi 44-es úton!

A körforgalomnál csak egy idegesítőbb ilyen megoldás létezik, a forgalomcsillapító küszöb, népszerű nevén fekvőrendőr, amelynek gyors terjedése egyszerre mutatja közlekedési kultúránk rohamos romlását és a probléma megoldásával szembeni teljes impotenciánkat. Kezdjük elölről! A forgalomcsillapító küszöbre azért van szükség, mert egyre többen nem veszik figyelembe a sebességkorlátozást. Aki harmincas kertvárosi övezetben lakik, mindennap találkozhat az utcán nyolcvannal végigszáguldó autókkal. Mivel az ilyen környéken élők gyerekeiket, önmagukat és kint parkoló autóikat is féltik, abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a fekvőrendőr segít.

Nem segít, sőt valójában többet árt, mint használ. A tapasztalat szerint ugyanis a notórius száguldozók két ilyen között is felpörgetik a kocsit, ez ellen tehát nem volna más megoldás, mint a fekvőrendőröket olyan sűrűn letenni, hogy erre ne legyen mód. Csakhogy ezzel teljesen képtelenné válik a közlekedés a helyiek számára is, akik egyébként már így is a károsultjai ennek a küzdelemnek, hiszen a legtöbbször nekik fékezniük és kuplungolniuk kell a saját utcájukban, miközben a veszély egyáltalán nem szűnt meg. Ráadásul a fekvőrendőröket nem szabvány szerint telepítik, néhol sűrűbben, másol ritkábban, az egyiket magasabbra építik, a másikat szerényebbre, az egyiket az úttesttől elkülönülő színűre festik, a másikat belesimulóra, hogy lehetőleg fent is akadjon rajta az autó. A forgalomcsillapító küszöb tehát egy olyan megoldás, amely valójában nem megoldás, és azt bünteti, akit meg kellene védenie. Pedig volna más lehetőség. Innsbruckban például nem építenek fekvőrendőröket: kamerák figyelnek mindent, és repülnek a súlyos büntetések.

A fekvőrendőr valójában egy jel, egy mérték. A rendszerváltás óta – megszabadulván attól a szocializmustól, amely igyekezett a magántulajdont eltörölni és a családi életbe is behatolni – addig a polgári létig szeretnénk eljutni, amely sok egyéb előnye mellett tiszteletben tartja a magántulajdont, az intim szférát, a család békéjét. A fekvőrendőr mutatja, hol tartunk. Hogy már dolgozunk az ügyön, de még nem értünk a végére. Előbb-utóbb arra is sor kerül.

A szerző főmunkatárs