Keresztúri F. Áron

Vélemény és vita

A kijevi következmények következménye

Egy furcsa háború margójára

A háborúkban – ez kiváltképpen igaz a mostani orosz–ukrán fegyveres szembenállásra – nincsenek elvi alapon létrejött kompromisszumok, és a megkötött alkuk is törékenyek. A keleti szlávok közötti ellenségeskedés, a súlyos vérveszteségek és egymás nagy fantáziával űzött gyalázása nyomán a külső szemlélő számára szinte felfoghatatlan, hogy a felek között eddig mégis miként lehetett/lehet bármiféle kollaboráció. Márpedig volt, és bizonyára van is, még ha ezt egyik érintett sem veri nagy dobra.

Leginkább szembeötlő, hogy harcok ide, harcok oda az ukránok nem bántják az országon áthaladó kelet-nyugati irányú gáz- és kőolajvezetékeket. Korántsem a tranzitdíjból származó bevétel a fő oka ennek. Ugyan cáfolni próbálják, valójában az orosz eredetű szénhidrogén-szállítások nélkül Ukrajnában megoldhatatlan lenne az üzemanyag-ellátás, és csupán a figyelemelterelést szolgálják az olykor-olykor a hírekbe kerülő szállítási elszámolási viták.

Ebben a furcsa háborúban az oroszok Kijev környékéről történt márciusi kivonulása után a két elnök személyesen hagyhatta jóvá a háttérmegállapodást az ukrán főváros elleni támadások leállításáról és a Krími híd sérthetetlenségéről. Az oroszok az elmúlt fél évben is rendelkeztek Kijev folyamatos rakétázásának a képességével, ugyanakkor a Moszkva cirkáló elsüllyesztése és több kulcsfontosságú krími logisztikai bázis sikeres megtámadása, részbeni megsemmisítése pedig azt mutatta, hogy a nyugati precíziós fegyverekkel az ukránok a 19 kilométeres hidat már eddig is eredményesen támadhatták volna. Az alku azonban egészen október második hétvégéjéig tartotta magát.

Mi történt, és mi előzte meg az elmúlt napokban bekövetkezett eszkalációt?

Szeptember elejére halmozódott fel Ukrajnában akkora mennyiségű az Egyesült Államokból és más NATO-országokból érkezett minőségi fegyver, hogy a hónapok óta tartó orosz helyben topogás és egy-egy sikeres akciójuk nyomán az ukrán politikai és hadvezetés elérkezettnek látta az időt a saját offenzíva elindítására. A nyugati szövetségesi körök nem voltak egységes véleményen az átfogó ukrán ellentámadás ügyében, és miként egyéb alkalmakkor is előfordult már, elsősorban az amerikai, a brit, a lengyel és a három balti állam támogatását bírva kezdődött el előbb a herszoni térségben, aztán a keleti megszállt területeken az ukránok előrenyomulása. Kihasználva az orosz erők ellátási hiányosságait, létszámgondjait, a vezetési hibákat, az ukrán katonaság rövid idő alatt kétségkívül jelentős méretű országrészt foglalt vissza.

Az ukrán harci sikerekkel párhuzamosan tovább durvult Volodimir Zelenszkij elnök szóhasználata. Rendeletben zárta ki, hogy a jelenlegi orosz államfővel bármiféle tárgyalást folytasson, tehát ő már a Vlagyimir Putyin utáni korszakra készül. Más kijevi politikusok és propagandisták a hetvenedik születésnapjára készülő Putyin testi és pszichés betegségeit találgatták, taglalták, és akadnak „elemzők”, akik a szankciók és a bevonultatások miatti elégedetlenség nyomán az orosz elnök közeli eltávolítását is lehetségesnek tartják.

Az oroszok olykor szervezetlen visszavonulása, a harci eszközeik állapota és hátra hagyása vélhetően azt a képzetet keltették a kijevi döntéshozókban, hogy a nagy medve egyre erőtlenebb, fegyverei fogytán vannak, és a mozgósítással érkező új orosz katonák alacsony morálja nem teszi ütőképessé a vérfrissített alakulatokat. A körülményekhez tartozik, hogy az ukránok ugyan szavakban egyértelműen Moszkvát tartják az Északi Áramlat 1 és 2 elleni szabotázs elkövetőjének, számukra inkább az a fontos, hogy a vezetékeken keletkezett sérülések jó darabig – ha netán enyhülne az EU szankciós politikája – perspektivikusan is kizárják ezen a vonalon az orosz gáz szállítását Európába.

Ebben a helyzetben juthatott arra a következtetésre az amerikai–brit–ukrán trió, hogy immár nem szükséges a Krími hidat tabuként kezelni, és az oroszok szempontjából emblematikusnak, szimbolikusnak tartott létesítmény támadható. Nos, október 8-án kora reggel ez a támadás megtörtént. Árulkodó, és gyakorlatilag az akció vállalása volt Mihajlo Podoljak elnöki tanácsadó első heurékázó nyilatkozata, amit aztán később az ukránok szétkentek, és az orosz titkosszolgálat-hadügyminisztérium közötti belviszály termékének nevezték a híd elleni támadást.

Az Ukrajnát hétfőn ért válaszcsapások mérete és átfogó jellege mutatja, hogy az oroszok számára a Krími híd minden tekintetben különös fontosságú, és a megtorlás elvi alapú. Moszkva reagálása – ha egyáltalán lehet és van értelme az összehasonlításnak – aránytalanul erős és elrettentő szándékú volt.

Megszűnt tehát az alku, és így Kijev újra célponttá vált. Egyelőre a belváros. Aztán jöhet az elnöki hivatal, a legfelsőbb tanács és az egész kormányzati negyed? És vajon jó döntést hozott-e Zelenszkij elnök, amikor rendeletében Putyint mint tárgyalópartnert süllyesztőbe küldte?

2022. október második hétvégéjén az orosz–ukrán háború új szakaszához érkezett el a világ.

A szerző újságíró