Brém-Nagy Ferenc

Vélemény és vita

Az élesebb kés

álláspont

Javult a múlt héten megtámadott Salman Rushdie állapota, már nincs szüksége mesterséges lélegeztetésre, és a hírek szerint beszélni is tud. Óvatosan fellélegezhetnek mindazok, akiket a világon megdöbbentett az író elleni merénylet, és reménykedhetnek benne, hogy az életének majd’ felét állandó fenyegetettségben élő alkotó végül felépül sérüléseiből.

Maga a támadás mintha afféle allegóriája lenne a káosz felé sodródó, megélesedő szélű törések szabdalta világunknak, egyszerre abszurd, vészjósló és megdöbbentő. Azzá teszi a tény és a végrehajtás módja. Valljuk be, a közösségi média térnyerésével lassan mértéket veszítő, teljesítmény nélküli influenszerek és az öntudatos, helyenként akár divatosnak is mondható tudatlanság uralta korunkban nem az irodalmi fesztiválok azok a helyszínek, amelyeken az ember hasonló eseményeket el tud gondolni. A támadó, a libanoni bevándorlók gyermekeként született Hadi Matar tízszer szúrta meg az írót, ami mérhetetlen indulatot és/vagy nagyon is kiszámított, elhatározott ölési szándékot sugall. S mindez egy harminchárom évvel ezelőtt kibocsátott fatvához kapcsolódik. Hihettük volna, hogy ennyi idő alatt mégiscsak halványulhat bármilyen valódi vagy vélt sérelem, ad absurdum elérkezhet a megbocsátás is. (Itt most hitbélinek mondható indítékokról beszélek, mert a másik, nevezetesen, hogy mindez a kitűzött vérdíj miatt történt, – noha életszerűbb –, csak még barbárabbá teszi a történteket.)

A merénylet kapcsán eltűnődhetünk a mögöttünk hagyott évtizedekről (Khomeini ajatollah 1989-ben bocsátotta ki a fatvát, és szólította fel a világ muzulmánjait Rushdie megölésére), felmérhetjük, hová jutottunk attól az innen visszanézve nagyon is reményteljesnek látszó évtől és azt is, milyen úton. Elmerenghetünk az irodalom szerepén a rendszerváltoztatásig vezető úton (Kiss Gy. Csaba mondta, hogy nekünk akkor az irodalom volt a hazánk), az azóta bekövetkező térvesztésén és ennek a hatásán. És számot vethetünk politika és irodalom, tágabban a művészet viszonyával. S miután két teljesen más működésű, egymásra utalt, szerencsés esetben egymást kiegészítő, gazdagító, nem szerencsésben egymással konfrontálódó dologról van szó, szükséges is lenne.

Rushdie jó író, s talán pont ez volt vele a baj. Mert a jó írók művei kimozdítják az embert a komfortzónájából, fájó, nehéz vagy éppen kényelmetlen kérdésekkel szembesítenek. (Rushdie írta le korunk liberalizmusának talán legtalálóbban megfogalmazott paradoxonját: mi értelme a toleranciának, ha nem tolerálja az intoleránsokat.) S ez az, amit a jó politika a maga szolgálatába tud állítani, hátteret lát benne és inspirációt, a nem jó politika pedig megsemmisítendő ellenfelet.

Az, hogy harmincnégy év eltelte után az író életére törtek, azt bizonyítja, az irodalom az élesebb kés. S ehhez már csak egyetlen kérdés tartozik: vajon a merényletet ünneplők közül hányan olvasták a könyveit?

A szerző vezető szerkesztő