Esély a túlélésre

Döbbenet, főnév: erős meglepetés, amit váratlan, nagy hatású, kellemetlen esemény okoz; riadtság, rémület. Tökéletes jelentésmeghatározás, és bizony ez az az állapot, ami most a magyarokat jellemzi, miután rájöttek arra, hogy a covidjárvány okozta válság, a háború, az infláció és a teljesen esztelen uniós szankciók bevezetését követően nem tartható teljes mértékben már az az idilli állapot, ami az elmúlt tizenkét évben hazánkban uralkodott. Tényleg igaz az a tétel, hogy jóval nehezebb megérteni a folyamatokat akkor, amikor ténylegesen nem bombázzák az emberek házait.

Idén februárban kirobbant egy fegyveres konfliktus a szomszédunkban. Először mindenki hitetlenkedve figyelte az eseményeket, igyekezett kivenni a részét a háborús menekültek megsegítéséből, majd szépen, lassan hozzászokott a helyzethez. Igen, háború van, és igen, ez borzalmas, de ránk annyira nincsen hatással, hiszen nem itt történik a mi területeinken. Miután pedig elfogadták a helyzetet, a legtöbben élték tovább úgy az életüket, ahogyan eddig. Menet közben a kampány, amiben hiába kapott nagy hangsúlyt a háború, sokaknak nem tűnt többnek ez az egész, mint egyszerű választási fogásnak és üzenetnek. Voltunk persze jó páran, akik igyekeztek felhívni arra a figyelmet, hogy sokkal nagyobb tétje van ennek a választásnak, mint bármikor máskor, és itt nem csak arra gondoltunk és arról beszéltünk, hogy egy ellenzéki győzelem után ténylegesen is szereplőivé válhatunk ennek a konfliktusnak. Leginkább azt próbáltuk meg átadni, hogy ha nem következik be hamarosan a béke a két fél között, akkor nagyon komoly hatásai lesznek mindennek nemcsak a térségünkre, hanem az egész világra. Üres fecsegésnek gondolták ezt sokan, összeesküvés-elméletnek, ijesztgetésnek, és a konkrét fizikai bevonáson túl nem foglalkoztak a ránk váró következményekkel.

Mindeközben Brüsszel és az Egyesült Államok vezetőinek szájából a béke szó csak elvétve vagy egyáltalán nem hangzott el. Ellenben volt fenyegetés, NATO-jelenlétnövelés, fegyverek szállítása és a már emlegetett, „roppant sikeres” szankciók bevezetése. Amit nemhogy felfüggesztenének, hanem tovább akarnak bővíteni annak ellenére is, hogy Európa lassan beleroppan ebbe az egészbe. Magyarország ezzel szemben azon kevesek táborát erősíti, akik egyértelműen kiállnak a békéért, lehetőségeinkhez mérten meg is teszünk mindent ennek előmozdítására, miközben határozottan ellenezzük az eszement szankciók bővítését. Nyilván egy tízmilliós ország nem fogja tudni egymaga megakadályozni azt, hogy ez a pusztító állapot megszűnjön, de mind a mai napig dolgoznak azon a politikai vezetőink, hogy valahogyan észre térítsék a nagyhatalmak vezetőit, akik erre leginkább zsarolással, mindenféle humbug jelentéssel és pénzvisszatartással válaszolnak. Mivel a próbálkozások és az észérvek még mindig süket fülekre találtak, így egyre nagyobb lett a válság, ami bizony elérte most már a magyarok pénztárcáját is. Erre pedig számítani lehetett, és nagyon jó lett volna, ha mindenki lehetőségeihez mérten felkészül rá, elkerülve a döbbenetet, pánikot és kapkodást.

Szembe kell nézni vele, hogy háborús időket élünk akkor is, ha nem a fejünk felett robbantják a bombát. Ez már egy világszintű konfliktus, nem csak két állam fegyveres acsarkodása, és bizony az eszközök is teljesen mások, amivel megvívják a csatákat. Ilyen időkben pedig nem lehet tovább folytatni azt az életmódot, amit megszoktunk. Hiába bíztunk benne, hogy majd a járványhelyzet megoldásával visszatérhetünk a normális kerékvágásba, mert helyette sokkal nagyobb válságba csöppentünk, és ha valaki ezt követően is úgy gondolta, minden marad a régiben, az önámítást követett el. Ami persze valahol érthető, de most már be kell fejeznünk, mert az életünk lett a tét.

Elvégre soha nem a jóra kell felkészülni, hanem a rosszra. A jónak örülni kell, meg kell élni, mert nem tart örökké, és mindig lesznek kihívások, melyeket meg kell oldani hol makro-, hol pedig mikroszinten. A kedvezmény kivétel és nem szabály. Amikor pedig idén áprilisban döntöttünk arról, kiknek adjunk meg a lehetőséget arra, hogy vezessék az országunkat, akkor már régen nem arról volt szó, hogy az eddigi, gyarapodással és jóléttel teli állapotot fenntartsuk. Sokkal inkább esélyt adtunk magunknak a túlélésre. Elvégre, ha valami biztos, akkor az az, hogy ha az ellenzék nyert volna, akkor egy perc alatt minden támogatást és kedvezményt beszántottak volna. Nem álltak volna ki a magyar érdekekért, hanem beálltak volna sorba, kiszolgálva a brüsszelitákat. Semmit nem tettek volna annak érdekében, hogy megtartsák a rezsicsökkentés intézményét vagy az árstopot valamilyen formában, elvégre közölték, a rezsicsökkentés sose volt (most kiderült, hogy mégis létezik), az orosz gázt el kell zárni, mert az embereknek igenis szolidárisnak kell lenniük az ukránokkal és érezniük kell a világpiaci árakat. Ezt harsogták egész idő alatt. Ezzel szemben állt az a politika, hogy amennyire csak bírunk, ki kell maradni ebből a háborúból, tartani kell az eddigi eredményeinket, amíg bírjuk és minden erővel segíteni kell átvészelni a magyaroknak ezt az időszakot.

Úgy gondolom, és a konfliktus elhúzódását, a brüsszeli fejetlenséget látva is már így vélekedtem, most jött el a mi korunk legnehezebb, ínséges időszaka. Ha úgy tetszik, a hét bőséges esztendőt felváltotta a hét szűk esztendő, és ez nem a mi hibánk vagy a kormányunk hibája, hanem a világpolitika alakulása hozta magával. A megélhetésünk, az energiabiztonságunk került veszélybe. A kormányunk viszont igyekszik megtenni mindent annak érdekében, hogy télen nálunk legyen áram és gáz, hogy az emberek ne veszítsék el tömegeivel a munkájukat, és ha nagyobb lemondások árán is, de tudják fedezni a költségeiket. Amikből viszont most jelentősen faragni kell azzal, hogy nagyon tudatos, nem a holnapra, hanem évekre előre tekintő fogyasztóvá válnak. Már nem arról van szó, hogy van egy társadalmi csoport, amely sokat veszíthet, hanem ez egy olyan válság, amelyből kifolyólag még többet fogunk mindannyian veszíteni, ha nem kezdünk el sürgősen másképpen gondolkodni.

Ha eddig nem készültünk fel erre, akkor még most sincsen késő átszervezni az életünket, hogy minél kevesebb veszteséggel jöjjünk ki ebből az állapotból. A rossz hír, hogy ez még csak az út eleje, nálunk most kezd el igazán begyűrűzni a mindennapokba a válság. A jó viszont az, olyanoknak adtuk a kormányzást, akik képesek lehetnek arra, hogy a viharban kisebb-nagyobb károk árán, de a víz felszínén tartsák a hajónkat.

(A szerző politológus, az IKoN elnöke)