Kerékgyártó György

Vélemény és vita

Élni kint és itthon

álláspont

Már nem a jövő zenéje, hanem a jelen valósága, hogy csak az igazán tehetősek, vagy a valamilyen szociális támogatást élvezők tudnak lakhatáshoz jutni az unió számos országában. Ugyanis miközben a járvány és a háború hatására minden drágul, szöknek felfelé az ingatlanárak is.

Nemrég egy televíziós riport a Hawaiin uralkodó viszonyokat mutatta be, ahol az átlagjövedelemmel rendelkező helyiek kiszorulnak saját ingatlanjaikból, külvárosokba, lepukkant településrészekbe kell költözniük, mert a turisták és a befektetők által paradicsomnak tekintett Csendes-óceáni szigeteket lassan felfalja a nyomuló nagytőke.

Valahogy így járt Portugália is, Lisszabonban ugyanis olyan sok ingatlanfejlesztés, felújítás, szálláskialakítás zajlik, hogy az megfizethetetlenné teszi a helyiek számára az árakat. Sokan kerülnek utcára, a legkiszolgáltatottabbak az egyedül élő vagy gyermeküket egyedül nevelő nők. A megoldást a legtöbben a közintézményektől várják, de a szociális bérlakások építése elmarad a szükséglethez képest.

A híradások szerint ugyanezzel a problémával küzd sok nyugat-európai ország, elsősorban a nagyvárosok. Brüsszel különösen nehéz helyzetben van, ott a lakáshiányt a bevándorlás is növeli. A szakértők Bécset tekintik mértékadó nagyvárosnak, amely még úgy ahogy tartja a lépést, de beszédes adat, hogy az osztrák fővárosban öt bérlőből három szociális bérlakásban lakik. Vagyis az a paradox helyzet alakult ki, hogy egyre többen vannak azok, akik támogatásra szorulnak, amíg a támogatni képes adófizetők fogynak. Meddig lehet ebben elmenni?

A magyarok egyébként jól ismerik mindezt: a háború utáni évtizedekben nálunk is nagy gondot okozott a lakáshiány, bár ennek nem az ingatlanpiac virágzása volt az oka, épp ellenkezőleg. A nagyobb városokban lakóházak tömegei is elpusztultak, ráadásul a szocializmusban elindított gyors és kezdetben erőszakos, átgondolatlan iparosítás kezdte elszívni a falvak lakosságát, a dolgozók családjainak pedig lakhatásra volt szükségük. Ennek a társadalmi átalakulásnak az eredménye volt az al- és társbérletezés, az állandó lakáskeresés. Mindez még le sem csengett, amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján megszülettek a „magyar baby boom”, vagyis a Ratkó-korszak idején születettek gyerekei, így hirtelen megint rengeteg lakásra lett szükség. Így indult, szovjet mintára, a házgyári technológiával épített lakótelepek korszaka. Talán ez a hosszú nélkülözés is hozzájárul ahhoz, hogy ha lehet tipikus magyar karakterjegyeket meghatározni, akkor a „legyen mindig elég ennivaló” mellett a „legyen saját házad, lakásod” is az.

Nyilvánvalóan mindezek ismeretében döntött úgy a kormány, hogy rugalmas, sokrétű és gyors választ ad egy rég húzódó problémára: arra, hogy az önkormányzatok a kilencvenes években a tulajdonukban lévő bérlakásokat a piaci ár alatt értékesítették bérlőiknek, hogy gyorsan pénzhez jussanak. A bérlakásépítés, noha szükséges, hosszas és nehézkes megoldás, a családtámogatás rendszere viszont áttekinthető, akik családot alapítanak, így könnyen juthatnak lakhatáshoz. A családi otthonteremtési kedvezmény (csok) sokak számára jelentett ésszerű és elérhető megoldást, ehhez társult a falusi csok, az otthonfelújítási támogatás, áttételesen a járulékkedvezmények, a családi adózás, az szja-visszatérítés és a többi. A családvédelem sikerét a nagy ingatlanértékesítő cégek is visszaigazolják, amelyek jelentései szerint az ügyfelek hetven százaléka lakást vesz a Babaváró kölcsönből.

A háború elhúzódása, a recesszió itt is fenyeget. De a biztonságos családi élet lehetősége még mindig adott.