Az érdemtelenek pártja

Százezrek érzik ma úgy, hogy a Jobbik elárulta őket. A nemzeti radikális vagy a 2018-ban ellenzékváltást remélő baloldali szavazók, akik valamikor mind-mind jobbikosnak vallották magukat, most joggal állítják, hogy a mozgalom cserbenhagyta őket. Igazuk van, amikor azért panaszkodnak, hogy az álmaikból, hitükből, reményükből és életüknek fontos részéből valamit elloptak. Hitszegőnek és szószegőnek bizonyult a hőn szeretett párt. Csalódás és kiábrándulástörténet is ez egyben.

Ki azért, mert a párt jobbról baloldalra tért át, más azért, mert a Jobbik elvesztette nemzeti elkötelezettségét, megint más pedig abból az okból kifolyólag, hogy hazugság volt a „gyurcsánytalanítási” ígéret, így vagy úgy, de végül mindenki elfordult a párttól.

Ami biztos, hogy a Jobbiknak mint valódi pártnak vége van, de az is, hogy amíg pénz lesz, addig valamiféle közösségi képződmény is megmarad. Talán hasonlóan, mint a kisgazdáknál, akik évekig pereskedtek a párt székházáért, most is ez fog történni a költségvetési támogatás feletti diszponálás megtartásáért. Jakabbal vagy nélküle, de szép lassan a Gyurcsány vezetése alatt újraintegrálódó baloldali tömb olyan szatellitpártjaként fog működni a Jobbik, amelynek sem mozgástere, sem autonómiája, sem pedig valódi politikája nem maradt.

Ezzel együtt felmerül egy olyan dilemma, amivel évek óta nem tud mit kezdeni a hazai ellenzék és jól láthatóan a Jobbik sem.

Mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres ellenzéki politikus legyen? Mi az a produkció, ami egy-egy vezetőt a közösség élére repít?

A baloldali politikai elit valójában kontraszelekción ment keresztül, ahogy a Jobbik is. A vezetők kiválasztása nem feltétlenül értékelhető politikai teljesítmény alapján történt meg. Nem az építkezés, a politikai program kidolgozása, azaz az alternatívaképzés volt az, ami egy-egy politikust vezető pozícióba emelt vagy tartósan ott tartott, de nem is az érdekérvényesítő politikusi karakter vagy valamilyen más erény, hanem a hangos, sokszor botránypolitizálásba hajló protestmagatartás vált a siker kulcsává.

A Jobbik elnöke esetében sem a valódi teljesítmény volt a mérce, ahogy az ottmaradtak sem az érdemeik alapján jutnak most éppen előre. Sőt! A Jobbikból teljesen kiveszett a teljesítmény tisztelete és megbecsülése, maradt a hangoskodás, káromkodás, lejáratás és az otromba protestmagatartás. Ebben is felzárkóztak az összbaloldal szintjére.

De ludas ebben a balliberális sajtó is. Ha egy politikus káromkodik, vagy botrányt robbant ki és a baráti sajtó azt írja róla, hogy „rendesen beolvasott az Orbán-kormánynak”, majd megdicséri, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy újra és újra meg fogja tenni. Azt érzékeli ugyanis a saját politikai buborékjában, hogy nagyszerű az, amit csinál.

Nem kell program, nem kell alternatíva, elég csak egy jó nagyot mocskolódni, de nem szükséges gondolkodni sem – ezt tanulta meg az ellenzéki politikus az elmúlt években. Minél hangosabb volt valaki, annál jobban dicsérték „bátorságát”, és megismerték a nevét, így a saját politikai közösségében is előre tudott jutni.

A Jobbik ugyanezt az utat járta végig, és így lépkedett érdemek nélkül egyre feljebb Jakab Péter is a párt ranglétráján. Most ott állnak, tehetetlenül, magányosan, és értetlenkednek a történtek felett. De amíg a pénz kitart, addig ők is ki fognak. Érdemtelenül, valódi munka nélkül.

(A szerző a XXI. Század Intézet elemzője)