A sakkbábu

Megjegyzem, térfigyelő kamerákkal sűrűn körülvéve, ami tökéletesen leírja a Horn személyét övező ellentmondásos helyzetet. A szobor állítói, miközben egy nagy formátumú európai politikus alakját igyekeznek bronzba öntve elénk tárni, jól tudják, hogy abban nem csak a madarak tehetnek kárt: a vele szemben érzett indulat is.

Valószínűleg sosem tudjuk meg, ki volt Horn Gyula valójában. A Parlament.hu szerint például angyalföldi munkáscsaládból származott (ezt állítja a kerület polgármestere is), a Wikipédia viszont úgy tudja, a Nagyicce határában álló Barakk-telepen nőtt fel. Azt írják, 1949-től tagja volt a Rákosi-féle MDP-nek, a forradalom alatt viszont nemzetőrként harcolt, hogy aztán a forradalom leverésében segédkező, a megszálló szovjet hadsereget támogató karhatalmi szervezet, a pufajkások soraiban találja magát. Ezért soha nem kért bocsánatot a magyar társadalomtól.

Tudott váltani, ennek köszönhetően gyors karrier várta az új pártban, az MSZMP-ben, külügyi vonalon lett sikeres. Rejtély az is, hogyan dönthetett ő maga külügyminiszterként a keletnémet menekültek átengedéséről, miközben az országnak volt miniszterelnöke is, a pártnak pedig vezetése.

És azt is homály fedi, miképpen volt képes a többi harcostárssal együtt az MSZMP cégért úgy átfesteni MSZP-re, hogy senki nem kérdezte meg: ezt meg most hogy?

Mintha ezekre a kérdésekre már nem is keresne választ a világ. Horn Gyulának emléktáblája van az újpesti rakparton, fejszobra Marcaliban. Európa sem akar megfeledkezni róla, a baden-württenbergi Wertheimben még életében utcát, az Európai Parlament székházában pedig egy tanácskozótermet neveztek el róla, szobrot, táblát is kapott.

Minden észérv az ellen szól, hogy Hornról közterületet nevezzenek el, hiszen megosztó személyiségről van szó. Erre
figyelmeztetett Ughy Attila kormánypárti fővárosi képviselő, a Fidelitas, de még a mindenhez értő Ungváry Krisztián történész is. Nem nehéz észrevenni, hogy a többi baloldali politikuséhoz hasonlóan a Horn Gyuláról megemlékező szobrok, táblák, közterületek egy nagy, európai sakkjátszma bábui, huszárok, gyalogok, futók, amelyek az ellenség sorain igyekeznek lyukat ütni, illetve áttörni a sorokon.

Az ellenség természetesen azokat a politikai erőket, illetve azon politikai csoportok támogatóit, szavazóit, szimpatizánsait jelentik, akik nem képesek megérteni, hogy a páneurópai szellem micsoda grandiózus gondolat, és hogy az egyesült Európa micsoda pompás akla lehet az ígéretekkel és álmokkal elbódított tagállamok szelíd nyájának. Bizony, a puha erő taktikája, amely például Kínát naggyá tette, működik Európában is: szobrok, filmek, egyetemek, ösztöndíjak, támogatások, zsíros állások, nagy lehetőségek, és az egyszeri állampolgár máris úgy érzi, szabad és demokratikus világban él.

Már emlékezni sem akar, mit számítanak a pufajkások, a forradalom leverése, emberek bebörtönzése, kivégzése, a besúgóhálózat kiépítése, vallatások, lehallgatások, egyetemi kirúgások, az útlevelek bevonása, száműzetések! E játszma állását remekül tükrözi, hogy míg Gönz Árpádról elneveztek egy közterületet Budapesten 2016-ban, Mádl Ferenc nevét nem adhatta a főváros a Hegyalja útnak.

Úgy tűnik, mintha csak felállítanánk néhány szobrot, csak elneveznénk egy-két utcát, de közben szépen, csendben nemzetközivé lesz a világ.

(A szerző lapszerkesztő)