Petrin László

Vélemény és vita

A nemzeti összetartozás spirituális alapja

A trianoni békediktátum évfordulója emlékezésre hívja a magyar nemzet minden igaz fiát, határainkon innen és túl. Ez a nap újból és újból eszünkbe juttatja az 1920. június 4-én felettünk ítélkező antanthatalmak kétarcúságát

Különösen aktuális ez napjainkban, amikor az uniónak az ukrán–orosz háborúval kapcsolatos Janus-arcú politikájával szembesülünk. Ez a nap újból lehetőséget biztosít arra, hogy határozottan kinyilvánítsuk, ami igazságtalan volt százkét évvel ezelőtt, az igazságtalan maradt százkét év múltán is, és igazságtalan marad mindörökre.

Olyan nemzetek döntöttek a Szent Korona országának feldarabolásáról, amelyek évszázadokon keresztül az általuk leigázott népek zsírján hizlalták magukat, gyarmataik megszállt területének rablott kincseiből gazdagodtak, miközben mi, magyarok ezer éven keresztül egyetlen néptől egy rögnyi földet soha el nem vettünk, nem kívántuk a másét. Ezer éven keresztül csak azt a hazát védtük, főleg pont tőlük, amelyet a Teremtő a Kárpát-medencében nekünk adott.

Azonban ez a nap nem a gyásznak a napja. Gyászolni a halottakat szokták. Mi, magyarok pedig élünk, gyarapodunk, mind testben, mind lélekben. Hozzáedződtünk a bennünket elpusztítani akaró nyugati próbálkozásokhoz. Úgy, mint már Európa születésekor, 907-ben, a pozsonyi csata idején szerette volna ezt a Nyugat, de 1030-ban II. Konrád német–római császárnak is ez volt a dédelgetett vágya. Ámde ezek a nyugati nekigyürkőzések hamvában holt kísérletek maradtak.

Aztán százkét évvel ezelőtt valódi káini gyilkosságra készülődtek a bennünket feldaraboló nemzetek. Legszívesebben eltöröltek volna minket a föld színéről. Ki akartak bennünket irtani az európai népek nagy családjából. Tették ezt agyafúrt, ördögi gonoszsággal. Nem öltek meg azonnal, csak nemzettestünk végtagjait vágták le. A nemzet megcsonkított törzsét pedig belelökték a sírgödörbe, és jóvátételi szankciók szikladarabjaival megkövezték, várva, lassan majd csak elvérzünk. Mi azonban azt tettük, amit korábban a legnagyobb magyar, Széchenyi tanácsolt. A ránk dobált kövekből lépcsőt építettünk.

Ezen a lépcsőn kijöttünk abból a sírveremből, amelybe taszítottak bennünket, és tovább építkeztünk, a kövekből most már várat emeltünk. Így csonkán is különb teljesítményre voltunk és vagyunk képesek, mint az ép, ily rútul meg nem csonkított nemzetek. Olyan teljesítmény ez a mi részünkről, mint amikor egy futóversenyen a rajtvonalra, a csupa kigyúrt atlétanemzet közé beáll egy félkarú és féllábú ország, és ez a csonka, bicebóca magyar az elsők között ér a célba.

Ezért aztán a csonkaságunkon nem szabad keseregnünk, mert nyugodt szívvel állíthatom, jobb nekünk így, csonkán azok között a nemzetek között állni majd egykor, akiket – a Biblia szerint – Jézus a báránytípusú népekként az ő jobb keze felé sorol a jutalom ígéretével, mint ép testtel a bal keze felől lévő, kecsketermészetű népek közé kerülni, büntetésre várva (Máté ev. 25, 31–33.). Ezek a kecsketermészetű hatalmak azok, amelyek mindent összetipornak, mindent összerágnak és behabzsolnak, mindennek nekimennek. A mai napig nem szoktak le erről a rossz tulajdonságukról.

A magyarság számára Trianon történelmünk legnagyobb tragédiája. Azonban a nemzeti emlékezés lehetőséget ad arra, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből, kultúrájából és keresztény hitéből erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után is képes a megújulásra, az előtte tornyosuló történelmi kihívások leküzdésére. Mert történelmi súlyú kihívásokból ma is akad bőven. Egy évszázadon keresztül neves és névtelen patrióták sorát hívta elő magából ez a nemzet, akik nem engedték kialudni a lángot, akik táplálták a tüzet, a nemzeti összetartozás lángját. Akiknek fájt Trianon, azok életének napjai a nemzeti összetartozás jegyében teltek el.

Ezzel az érzéssel dolgoztak, töltötték be hivatásukat, életük szavak nélkül is beszédes tanúságtétel volt. Nekik is köszönhető, hogy a száz évre történő visszatekintés előtt tíz évvel, 2010-ben példa nélküli esemény történt a parlamentben. Az év májusában a polgári-nemzeti kormány javaslatára, széles ellenzéki egyetértés mellett, négyötödös többséggel a képviselők elfogadták a nemzeti összetartozásról szóló törvényt (2010. évi XLV. törvény a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről). A huszonegyedik században a világon egyedül, példaértékű módon ennek a törvénynek a szövege tesz említést Istenről, mint a történelem uráról. Tudnunk kell azt is, hogy a Biblia szerint a nemzetek idejét és lakásuknak határait a történelem ura, a Mindenható Isten jelölte ki.

A jogszabály nem tradícióról beszél, nem szakrális emlékről tesz említést, hanem mint élő és valóságos tényként rögzíti a történelem uraként Istent! Így ez a törvény egyúttal spirituális alapokra is emelte a nemzeti összetartozás jeles napját. Nem ez a törvény hozta létre a nemzeti összetartozást, hanem az elmúlt kilencven esztendő óta már folyamatosan jelen lévő nemzeti összetartozásnak kijelölte a méltó emléknapját. A 2010 előtti posztkommunista anarchia után immár tizenkét éve folyamatosan és kormányzati irányítással teljesedik ki a nemzetegyesítés és a nemzetépítés. Létrejött a nemzeti összetartozásnak egy horizontális és egy vertikális síkja.

A nemzeti összetartozás horizontálisan több mint együttérzés és elfogadás, több mint testvéri szeretet a határainkon túli nemzettestvéreink iránt. A nemzeti összetartozás közösséget jelent, sorsközösséget, mégpedig szövetséges sorsközösséget a határainkon túli magyarokkal. Vertikálisan pedig a nemzeti összetartozás azt jelenti, hogy akik szövetséges sorsközösségben vagyunk egymással, mindnyájan hitbeli közösségben is vagyunk a Mindenható Istennel. Ez a vízszintes és függőleges irány a kereszt jelét formálja, és hittel valljuk, hogy e jelben győzni fogunk!

Ezért van az, hogy ahogyan a tolvaj zsebét égeti a lopott pénz, úgy nyugtalanítja néhány rajtunk osztozkodó ország bizonyos politikai köreit, hogy a magyar kormány a nemzeti összetartozás gyakorlatát töretlen akarattal valósítja meg még ebben az ukrán–orosz háborús légkörtől terhelt nemzetközi helyzetben is. Pedig nem tőlünk kell félni. Észre kellene venni, hogy ma már egy újabb Trianon árnyéka borult rá Európára, ami velünk együtt őket is fenyegeti. Ez az árnyék Brüsszelből kúszott elő, és egyre csak növekszik. Ez az újabb Trianon már nem a nemzetek határait célozza megváltoztatni, hanem az összes határ eltörlésével magukat a nemzetállamokat is meg akarja szüntetni.

Amit a brüsszeli eurokraták az új Egyesült Európa víziójukkal megvalósítani terveznek, az legalább akkora történelmi bűn lenne, mint maga Trianon volt. A szövetségbe tömörülés nem jelentheti egymás erőszakos megváltoztatásának a kényszerét. Az uniónak végre fel kellene hagynia a kollektív önbecsapással, a valóság letagadásával. Az uniónak le kellene mondania a liberális fundamentalizmus exportjának utópiájáról, az elhibázott bevándorláspolitikájáról és a nemzetállamok elsorvasztásának tervéről. Le kellene mondania, az „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” uniformizáló elv erőltetéséről, a saját magunkat megnyomorító oroszellenes szankciók kikényszerítéséről.

Azonban amíg országunkat nemzeti–polgári, keresztény kormány irányítja, sikeresen ellene állunk minden nemzeti szuverenitásunkat csorbítani akaró törekvésnek. Ezért kell folyamatosan a jó kormányzásért imádkoznunk. Úgy tűnik, az elmúlt tizenkét évben ezt sikeresen tettük, tehát a jövőben sem szabad ezt a jó gyakorlatot abbahagynunk. Vegyük már végre komolyan azt az igazságot, hogy amit a mában teszünk, az a holnapot fogja alakítani, formálni. Tehát jelentősége van annak, hogyan éljük meg a nemzeti összetartozást egyenként is és közösségi szinten is.

Jelentősége van a napjainkban zajló megemlékezéseknek és azoknak az emlékműveknek, emléktábláknak is, amelyeket felavatnak. Gondoljunk csak arra, hogy ezek az emlékművek idővel emlékhellyé, zarándokhellyé válnak, a bizonyságtétel oszlopai lesznek, a puszta létezésükkel alakítani fogják a jövőt. Két szót kiáltanak bele a világba: összetartozunk, megmaradunk! Hirdetni fogják a következő nemzedékeknek, ami az országgal 1920-ban történt. Táplálni fogják a hitet abban, hogy a történelem ura ezt az igazságtalanságot meg is tudja változtatni.

A trianoni tákolmány kreált államai széthullottak, miért ne kaphatnánk vissza egyszer mi, magyarok is, ami ezer éven keresztül a miénk volt? Csak tegyük a dolgunkat hittel, ahogyan Plautus, az ókori római színdarabíró mondta: „Tedd, mit ma kell, híven, s a jövőt majd rendezi Isten.” 

(A szerző jogász)

Kapcsolódó írásaink

Szakály Sándor

Szakály Sándor

102 éve(s) fájdalom

ĀA versailles-i Nagy-Trianon-palota minden magyar számára a magyar történelem talán legnagyobb tragédiája és az örök fájdalom jelképe – 1920. június 4-e

Kő András

Kő András

A lélek ünnepén

ĀReményik Sándor írja egyik levelében annak az asszonynak, aki a fényt jelentette a számára: „Ma pünkösd van, a Lélek ünnepe… Lélekben újra átélem a véghetetlen sok szépet, amellyel a Maga barátsága… – engem megajándékozott.”